Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-142

54 Az országgyűlés képviselőházának . ezzel vágja el az útját annak, hogy itt önkéntes jelentkezés legyen ilyen köicsönkötvényekre. '£. Képviselőház! Igen kényes dolog azokról a kincstárjegy-kibocsátásokról beszélni, amelyek itt a múlt év óta megindultak. En csak rá akarok utalni arra, hogy a Tyler-féle jelentésből kiderült, — én sajnálatosnak tartom, hogy mi az állami hiteléletünknek és közgazgazdasági életünknek legfontosabb számbeli megnyilvánulásait mindig csak ezekből a jelentésekből tudjuk meg (Ugy van! a szélsőbaloidaton.), — hogy az eddig kibocsátott ilyen kincstári jegyek fele találta meg az útját eddig a Jegybankhoz, vagyis a felének erejéig bankjegyek kerültek, úgynevezett pótlólagos vásárlóerő került forgalomba. Mellékes, hogy ezt az igazi nevén nevezzük-e, hiszen méltóztatnak tudni, hogy ez mit jelent. (Propper Sándor: Mérsékelt infláció!) Es a mostani helyzetben is azt olvassuk és annak híre kelt meglehetős nagy nyugtalanságot az országban, hogy itt ad hominem rábeszélések történnek abban az irányban, hogy újabb ilyen kincstárjegyek átvétessenek, aminek ebből a szempontból nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget, hanem igenis, jelentőséget tulajdonítok abDói a szempontból, mert nyilvánvaló, hogy az ilyeténképpen elhelyezett kincstárjegyek, vagy azoic nagy része, útjukat újból a Jegybankhoz fogják találni, újból pótlólagos vásárlóerő fog kibocsáttatni és forgalomba hozatni, ami az előző kormánynak és a .jelenlegi kormánynak programja szerint és mindenki felfogása szerint, aki a közgazdasági és a pénzügyi kérdéseket azok a valóságos súlya szerint értékeli: a legnagyobb hiba, ami elkövethető. Néhány héttel ezelőtt a közgazdasági tudományunk egyik legnagyobb dísze: Heller Farkas tartott egy előadást. Azt mondotta előadásában, hogy nem volt elképzelhető, hogy egy országban» amely az állam szükségleteire gyártott pótlólagos vásárlóerő készítése folytán olyan gazdasági és szociális nyomorúágon, olyan példátlan igazságtalanságok tömegén lábolt keresztül, mint mi, előfordulhasson az, hogy ilyen rövid idő múlva jelentkezhessenek erre vonatkozó kísérletek. Szinte azt hinné az ember, — mint ő mondotta —, hogy az a szérum, amelyet itt beoltottak,, nem szolgált semmiféle megelőzésül a jövőre, az emberek elfelejtették és tovább mennek ezen az úton. Szerintem tehát ez az út, amely más országoknak rendelkezésére áll, előttünk, ha az államnak komoly nagy érdekeit nem akarjuk szem előtt téveszteni, pillanatnyilag valóban el van zárva. A másik út is el van zárva az én megítélésem szerint a közgazdaság érdeke szempontjából» és ez az út: az adók felemelésének útja. Nem akarok a régi teóriákkal foglalkozni, — ma valaki beszélt egy interpelláció során az orthodox-elméletekről — nem akarok Ricardóra hivatkozni, akinek alaptétele azt volt, hogy olyan adó, amely a tőkét támadja meg, alapjában véve káros és romboló adó. Nem akarok erre hivatkozni, nem akarok hivatkozni a régi pénzügyi tudományra, Leroy-Beaulieure, akinek az volt a felfogása, hogy ha az adózás meghaladja a nemzeti jövedelem 15—16 százalékát, akkor az múlhatatlanul a tőke kivándorlására és a gazdasági termelés elpusztulására vezet. De éppen az előbb említett tudósunk, Heiler Farkas írt egy nagyszerű tanulmányt az adóztatás határairól egy német Festschrift2. ülése 1943 január 25-én, szerdán. ben, amelyben szórói-szóra kifejti, hogy az adóbehajtás fokozódó nehézségei, a kényszerbehajtások és az adóhozadékok csökkenése, minden értelmes pénzügyigazgatást óva intenek a maximális határ túllépésétől. Azok a tünetek, amelyeket a tudomány megállapít arra, hogy ott már a maximális határt túllépték, ezek a tünetek nálunk már olyan mértékben forognak fenn, hogy semmi kétség nem lehet aziránt, hogy ezt a maximális határt már réges-régen túlhaladtuk. A Magyar Gazdasági Kutató Intézet igazgatója: Varga István Kenéz Béla egyetemi tanári jubileuma alkalmából kiadott ilyen ünnepi iratban «Csonka-Magyarország gazdasági fejlődése» cím alatt írt egy értekezést, amelyben ezt mondja (olvassa): «A háború előtt az állam és a közületek a nemzeti jövedelemnek körülbelül 20 százalékát vették igénybe. 1927-ben a háború után mutatkozó konjunktúra hullámpontja ezt az arányt 30 százalék fölé emelte. A közületi kiadások azonban a romló konjunktúra idején nem csökkentek kielégítő mértékben 9 így történt, — mondja ő — hogy a szóbanforgó arány a jelenlegi rossz konjunktúra mellett körülbelül 40 százalékra, vagy talán még magasabbra ugrott fel. Kell-e mondani, hogy ez az eltolódás a termelés eredményességét gátolja, de a fogyasztás irányát is jelentősen megzavarja.» Ez 1932 elején íródott és ha akkor 40 százalék, vagy annál több volt az arány, méltóztassanak kiszámítani, hol állunk ma, a közterhek a nemzeti jövedelmekhez viszonyított arányával és lehet-e ezen egyáltalában segíteni? Szerintem, amit a tudomány a túlzott adózás folytán beálló csökkenő adójövedelem törvényének mond, az előttünk fekvő számadatokból teljes beigazolást nyert. Országos adatok még nem állnak rendelkezésre, de a főváros adófelügyelőjének a főváros közigazgatási bizottsága elé a múlt év tizenkét hónapjáról előterjesztett kimutatása a magas adókulcs folytán csökkenő adóbevétel törvényét teljes plasztikussággal tárja elénk. Az együttesen kezelt állami adók jövedelme 1931-ben 89*2 millió volt, 1932-ben pedig 76'9 millióra, vagyis 12,300.000 pengővel csökkeni, az illetékek leszálltak 5,800 000 pengőre, az állami kereseti adó pedig, amely nincs az együttesen kezelt adók között, merthez a kommunitást illeti, — leszállt 6"3 millió pengőről 5'2 millió pengőre, az alkalmamazottak kereseti adója leszállt 10*9 millióról 8*2 millió pengőre. Most következnek a különadók^ amelyeket behoztunk é^ amely különadók —• a jövedelemadónak százalékos pótlékolása, a házbéradó pótlékolása, a forgalmiadó 50 százalékkal való felemelése — és a felemelések alig bírnak versenyt tartani az adóbevételeknek azzal a csökkenésével, melyet a termelés megcsökkenése, a lakosság elszegényedése, a tőke felemésztene idézett elő. Amikor a fővárosban — amely az adófizetés és adóerő tekintetében, legalább a mobilitást illetőleg messze előljár az ország többi része előtt — azt az eredményt látjuk, hogy a forgalmiadónak 50%-kal való felemelése csak azt eredményezi, hogy a forgalmiadóbevétel 44 millió pengőről 50 millió pengőre emelkedik, holott az egész 50%-kal való felemelés szerint 66 millió pengőre kellett volna emelkednie, akkor elképzelhetjük, hogy hogyan festenek ezek az adatok azután a vidéken, hogyan állanak olyan vidéken, amelyek a rossz terméstől szenvedtek, ahol csak az agrárlakosság képvisel valami vásárlóerőt, akkor igazán nagyon kevés tudomány kell már annak meg-