Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-142

86 Az országgyűlés képviselőházának i magukat, hogy még jó, hogy kukoricatermés volt és kukoricalisztből készült puliszkával, görhe-máléval mentik meg magukat és gyermeküket a teljes éhenhalástól. (Farkas István: Hallatlan!) Ez nem nagyítás, ez nem a kérdés kiszí nézése, ez a legriasztóbb valóság. Ez nem elvétve található .az ország egy-két vidékén, (Malasits Géza: Már voltak pellagra-esetek is!) hanem a fővárosban éppen úgy, mint a vidéken és a környéken nemcsak nyomorognak, hanem a szó legteljesebb értelmében éheznek az emberek. Nem kerül mindennap kenyér az asztalra és nem is mernek arról beszélni, hogy valamikor húsra is gondoljanak. Ezt az állapotot így tovább tűrni nem lehet. Ez az állapot nincs megoldva azzal, hogy inségakciót szerveznek és különböző levesakciókkal, meg egyéb természetbeni adományokkal, amelyek a legprimitívebb életfenntartásra sem alkalmasak. Ilyen eszközökkel a munkanélküliséget megoldani nem lehet- (Malasits Géza: Még közmunkákkal sem! Ez a legdrágább formája a munkanélküli segélynek! — Egy hang a jobboldalon: Azzal még lehet!) Nem lehet azzal sem ámítani a munkanélküliek hatalmas nagy csapatát, hogy erre a célra nincs pénz. Éppen az előbb, alig egy félórával ezelőtt hallottunk itt egy kérdésről olyan vitát, amely feltárta előttünk azt, hogy ebben az országban mindenre van pénz, amire akarnak pénzt előteremteni. Már pedig nincs fontosabb kérdés, mint a munkanélküliség kérdése és nincs kínzóbb állapot, mint a munkanélküliség állapota. Ha tehát mindenkor ki tudnak hasítani ennek az országnak a budgetjéből hatalmas összegeket, amelyekről később kiderül, hogy panamacélokat szolgálnak, akkor igenis ^ kell pénzt előteremteni, kihasítani az éhező, a bajbajutott nagy tömegek megsegítésére. A költségvetés tárgyalása alkalmával rámutattam nagy összegekre, súlyos tételekre, amelyeket igenis el lehetne vonni az illető céltól és a munkanélküliség céljaira lehetne fordítani, vagy úgy, hogy tényleg munkaalkaknakait teremtenek, vagy — ha nem tudnak munkaalkalmakat teremteni — úgy, hogy intézményes módon segélyben részesítsék azokat, akik saját hibájukon kívül munkanélküliségbe jutottak. De ez a kép, amely itt elénk tárul, az egységespárti üres padsorok, (Ügy van! ügy van! a szélsőbaloldalon. — Propper Sándor: Hiába minden!) igenis igazolja abbeli megállapításomat, hogy nemcsak érzéketlenek ezzel a kérdéssel szemben, hanem még olyan magatartást is tanúsítanak, amelyre egyszerűen azt kell mondani, hogy nem is akarják ezt a kérdést megoldani,, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) mert a kormányzópártnak egyáltalában nem tartozik célkitűzései közé ennek a súlyos közgazdasági problémának a megoldása. (Propper Sándor: Drága lehet még ez a flegma!) Költségvetési tételeket akkor lehet növelni, amikor a kormány jónak látja. Már rámutattam egy nagyon súlyos költségnövelésre. Például a Légügyi Hivatal költségeit több mint 7 millió pengővel növelték, anélkül, hogy ebből az országnak egy fillérnyi haszna volna. Erre egyáltalán nem volt szükség. Érdekes, hogy amikor több mint 7 millió pengővel lehet költségeket növelni, akkor jelentik ki, hogy a bajbajutott, éhező munkanélküliek számára nincs egyetlenegy fillér segítség sem. Talán azt hiszik' az igen t. urak, hogy a munkanélküli?, ülése 1933 január 25-én, szerdán. liek nyomorúsága a végtelenségig próbára tehető, avagy talán azt hiszik, hogy a munkanélküliek egyszer és mindenkorra elkönyvelik maguknak, hogy nekik így kell elpusztulni, minden gondozás, minden segítség, támogatás nélkül, avagy pedig azt hiszik, hogy az ilyen különböző ínségakciókkal, amelyek egynéhány kiló liszt vagy egynéhány kiló egész primitív táplálkozási szer nyújtásából állanak, megoldhatják ezt a fontos problémát? En nem fenyegetőzöm ezzel a kérdéssel, nem hívom a munkanélkülieket ide, a parlament elé,, de nagyon félek attól, hogy minden hívás nélkül kénytelenek lesznek azoknál követelőzni, akik a hatalmat a kezükben tartják (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és akiknek tulajdonképpen kötelességük volna ennek a súlyos problémának ügyében a szükséges intézkedéseket megtenni. (Malasits Géza: Jól teszik a munkanélküliek, ha ezt teszik!) Hányszor mondottuk már, hogy nézzenek eladósodott, nagy bajban lévő országok példáira, akár Ausztriára, akár tovább. Mindenütt történik gondoskodás. Vagy teremtenek munkaalkalmakat, vagy adnak munkanélkülisegélyt, de nem hagyják a legkétségbeejtőbb helyzetben elhagyatva az ország legszerencsétlenebb néprétegét. Nem kelti fel a kormány figyelmét az a borzalmas tragédia, hogy egyre ijesztőbb mértékben növekszik az öngyilkosságok száma és nem szerelmi öngyilkosságok történnek, hanem az öngyilkosoknak kilenctizedrésze a nyomorúság következtében dobja el magától az életet^ mert nem bír már megbirkózni azzal a kétségbeejtő nyomorral, amely a maga és családja számára jutott? Hát lehetséges ezt az állapotot így tovább fenntartani? Majd szó lesz még egy interpelláció keretében arról, hogy ugyancsak a munkanélküliség következtében hány ezer embernek forog kockán a lakása, mert nem tud keresethez jutni, nem tud fizetni és kidobják a szabad ég alá. Lehet ezt az érzéketlenséget tovább megtartani? Azt hiszik az urak, hogy nem lesz ennek soha semmiféle következménye? Tessék akár a falvakban, akár a munkanélküli tömegek közt járni inkognitóban, majd meghallják azt a véleményt, amellyel vannak elsősorban a kormányzat, a hatalmon lévők, a kormányzópárt felől, majd másodsorban meghallják azt a gondolatmenetet, amely ezeket a szerencsétlen embereket teljes joggal fűti, mert elhagyatva látják magukat, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbáloldalon.) mert tapasztalniuk kell, hogy a legnagyobb érzéketlenség nyilvánul a legfontosabb probléma iránt. Tisztelettel kérek öt perc meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a kért meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadta. Kabók Lajos: T. Képviselőház! Még néhány percet akarok csak erről a nagyon fontos problémáról ebben az előrehaladott időben szólni és nem tudom, hogy talán nem utóljára-e a Ház figyelmét felhívni arra, hogy ezt a kérdést nem lehet továbbra is azzal az érzéketlenséggel kezelni és nem lehet azzal a megállapítással efelett a kérdés felett napirendre térni, hogy nincsen pénzünk, van ínségakció és az egész ügy el van intézve. Itt most már olyan súlyos időponthoz érkeztünk el, amelyben azt mondhatjuk, már majdnem késő minden figyelmeztetés. A falvak népe arról beszél, hogy teljesen kifogyott már a kukoricaliszt is a kamrából; senki sem tudja ebben a pilla-