Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-148

2o4 Az országgyűlés képviselőházának llfB. ülése 1933 február 15-én, szerdán. szíve mélyén azt, hogy ezek az adóügyi intézkedések, amelyekre senki nem számított, amelyeket senki nem mert feltételezni, az államháztartás egyensúlyának helyreállításához komolyan hozzá fognak járulni? Ezt nem lehetett józan ésszel feltételezni. Tudniok kellett az illetékeseknek, hogy ennek nem lehet más konzekvenciája, mint a fogyasztás újabb katasztrofális lezuhanása, és hogy itt hiába emelnek, ennek az emelésnek látszata és foganata az államkincstár részére már nem lesz, de katasztrofális pusztító hatásai nemcsak gazdasági, pénzügyi, hanem szociális tekintetben is annál inkább érvényesülnek és érvényesülni fognak. Ebben az interpellációmban csomó konkrét kérdést intézek a t. pénzügyminiszter úrhoz és éppen, mert ezekre a konkrétumokra kell szorítkoznom már csak az idő rövidsége miatt is, arra kérem, hogy legalább a részletek tekintetében próbáljon valamelyes félig-meddig megnyugtatót mondani azoknak, — ha úgy tetszik — a volt kollegáinak, akiknek sorából a miniszter úr kikerült, annak a rétegnek, amelyről el kell ismernie — és ezt elvárja öntől ez a réteg — hogy az adóztatás tekintetében valóban legeslegelől jár ebben az országban, ahol nincs eltitkolt jövedelem, ahol nincsenek t síberüzletek, ahol nem lehet különböző mahinaciókkal Vaduzba és egyebüvé síbolni a jövedelmeket, ahol fiktív ügyletek színlelésével nem lehet az adóztatás elől elvonni hatalmas és jelentős tételeket, ahol nincs helye, és lehetősége azoknak az ezerféle adópolitikai trükköknek, amelyeket a magántisztviselők, az üzleti, a kereskedelmi és a bankélet szellemi munkásai olyan jól ismernek, mert mások parancsára és mások érdekében végrehajtani kénytelenek, de a saját jövedelmüket, a saját keserves t garasaikat a legteljesebb mértékben, maradéktalanul adó alá vonják és ezt az utolsó fillérig meg is fizetik. Elnök: Lejárt a beszédideje, képviselő úr. Kertész Miklós: Kérnék tíz perc meghoszszabbítást! Elnök: Kérdem a t. Házat, méltóztatik-e a kért meghosszabítást engedélyezni? (Igen!) A Ház a (hosszabbításhoz hozzájárult. Kertész Miklós: Az én konkrét kérdésem mindenekelőtt arra irányul: vájjon hajlandó-e a miniszter úr olyan irányú és olyan jellegi adóügyi reformot kezdeményezni, amely megszünteti azt az abszurd állapotot, hogy mindenféle toldozás-foltozás érvényesüljön az alkalmazottak adóztatása körül; hajlandó-e a hatféle adónem helyébe egyetlen alkalmazotti béradót létesíteni, amely a létminimumnak megfelelő s a jelenlegín jóval túlmenő védelme mellett olyan mértékű progressziót létesít, amilyet ennek a koldus országnak koldus népe a ma még jólétben élőktől elvár és megkövetel? Ha a miniszter úr figyelemmel kíséri azokat a számadatokat, amelyeket még az 1931-es adóstatisztika kimutatott, ha figyelembeveszi azt, hogy a tízezer pengőn aluli jövedelemmel bíróknak adóalapján felül van még egy elég számottevő réteg, amelynek adóköteles jövedelme, adóalapja 300 millió pengőn felül volt és ez a réteg mindössze 24 millió pengővel adózott, akkor rögtön megtalálta a kiutat és megtalálta azt a területet, ahol drákói szigorúságú, de igazságos és progresszív adóintézkedésekkel elő lehet teremteni azokat az összegeket, amelyre az államháztartásnak szüksége van. Nem akarok most arra a térre rátérni, hogy szüksége van-e csakugyan, vagy nem. Egyéni véleményem az, hogy abból a kastélyból, amelyre a miniszter úr expozéjában utalt, az urak önszántukból soha kivonulni nem fognak. De a mellékmondattól eltekintve és a fővágányra visszatérve, csak azt mondom, hogy igenis meg lehet találni a módját annak, hogy a kicsinyek fokozott kíméletével, a nagyok igazságos és kemény megadóztatásával a mai igazságtalan állapot megszüntethető legyen, annál is inkább, mert csodálatos — és ez kellett, hogy a miniszter úrnak is feltűnjék, — hogy a bruttójövedelemből leszámítható különböző tételek abban a mértékben nőnek százalékosan, egészen aggasztóan, minél nagyobb jövedelmekhez érkezünk el. Tízezer pengőn aluli jövedelemnél még csak 8.8% az, ami levonásba hozható, a tízezer pengőn felüli jövedelemnél már 28.9% s annál az előttem ismeretlen két úriembernél, akinek jövedelme bruttó megközelíti az ötmillió pengőt, a levonás címén elszámolt összegek négymillióra rúgnak s az adóköteles alapként megmaradó összeg csupán egy töredék, illetőleg az egésznek kereken 18.2%-a. Ismétlem, van itt egy jelentős tábor, amelynek ha a létminimumát igen pazar bőkezűséggel akár 15.000 pengőben állapítanék meg s a többit maradéktalanul elvennők, akkor egy 20 millió pengős adóbevételre lehetne szert tenni. Erre rá kell mutatnom akkor és abban a pillanatban, amikor ebben az országban orgiákat ül a nyomor és éppen ebből kifolyólag azután az eget ostromolja az elkeseredés. További kérdésem — és ez megint egy részletre vonatkozik, — hogy hajlandó-e a miniszter úr olyan értelmű adóügyi intézkedést kiadni, amely az alkalmazottak végkielégítését adóügyi szempontból helyesebb és igazságosabb elbírálásban részesíti? Én igen jól disztingválok. Nem tévesztem össze a 30 évi szolgálat után 300 pengő havifizetés mellett elbo>csátott és végkielégített főkönyvelőnek a végkielégítését a bankigazgatónak szerződés szerint kifizetett 30 vagy 40.000 pengős végkielégítésével. Amíg az egyikre az adóügyi intézkedéseknek teljes szigorát kívánom és követelem, a másikat nem tekintem sem jövedelemnek, sem vagyonnak, hanem egy hosszú évtizedes munkával megszolgált olyan járandóságnak, amely a munka elvesztésétől a biztosan bekövetkezendő pusztulásig eltelő időt mint egy munkanélküli alimentálás, mintegy munkanélküli segítségképpen van hivatva áthidalni és betölteni. Ebből a meggondolásból és ebből a szociális mérlegelésből kiindulva, a leghathatósabb és legmesszebbmenő védelmet kell követelnem azok számára, akik végkielégítést kaptak s ez a végkielégítés az a vékony fonal, amely őket még az élethez hozzáfűzi. Ha a nagy és hatalmas szerződésen és nem az alkalmazotti jogszabályokon alapuló végkielégítéseket viszont ennek ellenében megfelelően meg méltóztatik terhelni, egy szó és egy hang kifogás nem fog ellene esni. Messze menne és túlhaladná egy ilyen interpelláció kereteit, ha arról akarnék beszélni, hogy az ország eme rétegének, amely — hogy néhai Apponyi Albert gróf szavait idézzem — nem egy, hanem két szobrot érdemelne, nem mint névtelen, hanem mint a maga társadalmi rétegében megnevezett adófizető, hogy mennyi mindennel adósa az államhatalom, a társadalom. Mondom, nem akarok erre kitérni, időm sincs rá, csak azt kérem, hogy a miniszter úr