Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-147

142 Az országgyűlés képviselőházának U7. ülése 1933 február 9-én, csütörtökön. niszter úr, hogy ha a kezébe veszi azt a statisztikát, amely a régi magyar kereskedővilág és kereskedőcsaládok származásiait mutatja, akkor láthatja, hogy a kereskedelmi exisztenciáknak és patriótáknak milyen nagyszerű megnövekedése állt elő e város családjaiban. Megláthatja, hogy abból, amit itt lát középületben, abban, amit itt lát jótékonysági intézményekben, mindenütt kivette részét a budapesti kereskedő. Van olyan is a, kereskedők között, aki cím után, rang után fut

; de az az igazi kereskedő, aki szerény otthonában építgeti a nemzet vagy ont. Mert nem abból áll a nemzetvagy on, amit fitogtatnak, hanem a régi francia rendszerben, a kiskapitalista rendszerben rejlik az, amely szerint mindenki a maga nyugdíjának megteremtésére törekszik. Nálunk mindenki csak arra törekszik, hogy az államtól kapjon és az állam egy kiválasztott seregnek ad, de a nagy tömegtől elvesz mindent. Engedje meg a mélyen t. miniszter; úr, hogy még a hitel néhány szempontját ajánljam figyelmébe. A kereskedelmi és ipari kishitel szempontjából emelem fel szavamat. (Halljuk! Halljuk!) Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy törvényt hoztak itt, gondolom, hogy még a nemzetgyűlésen, de lehet, hogy már az országgyűlésen. Ipari jelzáloghitel címe alatt nagy újításokat hozták be és azt mondották, hogy fellendítjük az iparvállalatokat, mert olyan kötvénykölcsönöket bocsátunk ki, amelyekből milliókat és milliókat adhatunk az ipar támogatására. A törvényben ki van kötve, hogy a hitelező még a magyar államot is megelőzi, még az adót is megelőzi az ő követelésének biztosítása. Borzasztó nagy ujjongás volt itt, Mes'kó t. képviselőtársam nagyon tapsolt akkor (Meskó Zoltán: Nagyon jó emlékezőtelhetsége van!) és azt mondotta ott a kormánypárton is, hogy micsoda remek kezdeményezés. Nézzék meg a szomorú eredményeket. Egyre-másra fizetésképtelenséget jelentettek olyan cégek, ahol milliókat és milliókat invesztáltak be. És amikor ilyen volt az egyik irányzat, akkor valaki a Teréz-körútról, valaki a Lip ót-körútról, valaki a Kákóczi-útról, kiskereskedő, akinek cége harminc esztendeje áll, bekopogtatt és azt mondotta: Kérem, tessék megnézni a mérlegemet, harminc éve szépen aktív vagyok, a kormány mai devizapolitikája folytán nem tudok követeléseimhez hozzájutni. Tessék nekem tízezer pengő kölcsönt adni. Nem volt képes kapni, nincs rá eset. Nincs sem kiskereskedelmi, sem kisipari hitel. Bámulok és azt hiszem, talán a t. Ház többi tagjai is csodálkoznak néha-néha egy kicsit azon, hogy mindig azt kiabálják a nagybankok, hogy nincs üzlet, nem lehet exisztálni és mégis látom, hogy ott teremnek az osztalékok. De nézzék meg a cégeket, a magánvállalkozásokat. f Ott ha azt mondják, nincs üzlet, akkor egyúttal csődönkívüli ikényszeregyesség'hez is folyamodnák. Azt gondolom, (hogy észlelje, érezze meg a t. miniszter úr, hogy ez beteg állapot, lássa be, hogy nem lehet most azzal segíteni, hogy egyszerűen ilyen törvényjavaslatot idebiggyesztünk és azt mondjuk: vigasztalódj, tisztességes kiskereskedő, segítünk rajtad, itt van egy törvény, amellyel majd megtáncoltatjuk azokat, akik helytelenül reklamíroznak. Sohase törődjék vele a mélyen t. miniszter úr. Higyje el nekem, hogy amikor az ember olvasta a rési, jó időkben, hosry száz aranyat adok annak, akinek fosfájása ettől a szertől el nem múlik, mindenki csak mosolygott, senki sem gondolta, hogy ezzel a közönséget félre lehet vezetni. És senkinek sem jutott eszébe, hogy az «én Csillag Anna hajammai» valaki keresetet próbált volna elérni. Ilyentől csak a másik oldalon félnek. Nem ismerik talán Kálmán király kereskedelmi törvényeit, aki kereskedelmi boszorkányokat sem ismert. Nem lehet félni ilyesmitől, nem itt kell megfogni a dolgokat, hanem olcsó kereskedelmi és kisipari hitelt kell teremteni, megvédeni az importot, talpra kell állítani az önálló exisztenciákat. Meg kell védelmezni a fizetésképtelenségbe jutott, az önhibájukon kívül bajba jutott kereskedőket, nem pedig kiszolgáltatni őket és ezzel a rendszerrel, hogy azt mondják: «elismerem, pénzre van szükség, mindenki menjen el az áldozatkészség és képesség legmesszebbmenő határáig», mindenkit kötelezni arra, hogy amit lehet, mindent adjon ide, de azontúl ne. Az az orvos, aki a kelevényt úgy operálja, hogy az eleven húst is kivágja, az elpusztítja az embért. ' |-:íl '.'^'W Aki az államrendszerben azt is elpusztítani törekszik, ami még egészséges, higyjék el, nem segít semmit. Ott tessék levonni a konzekvenciát, hogyha már ilyen nagy kedvezményeket adtak egyeseknek, a Futur áknak, a Hangyáknak s a többieknek, ha nagy kedvezményeket adtak a vámvédelemben, akkor mondják most azoknak, akiket így dédelgettek, hogy azok adják ide, amit lehet, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) azokat tessék, ha kell kivételes módon az adókötelezettségben úgy szorítani, hogy az államháztartás egyensúlya fel ne billenjen. De a kicsiny embertől, a kisexisztenciától, a kiskereskedőtől, a kisgazdától, a kisiparostól, a lateinertől, az orvostól, az ügyvédtől, a mérnöktől, a hivatalnoktól ne kérjenek, úgysem kaphatnak és ezzel az államháztartás rendjét meg nem óvják. Ismétlem, hogy az alsóbb osztályú közhivatalnokok fizetésének megnyirbálásával se akarjanak milliós deficiteket helyreállítani. Ha erre gondolnak, ez nem világos látás, nem nagyvonalú politika, hanem pepecselés, nem egyéb, mint próbálkozás, mint fenyegető magatartás. En nagyon ajánlom a t. kormánynak, hogy exisztenciák fenyegetésével ne próbálja meg a maga hatalmának és kormányzatának létét erősbíteni. Ez nem lehetséges. Nincs olyan gummielasztikum, amelv el ne szakadna, ha nagyon húzzák, nincs olyan húr, amely el ne uattanna, ha túlfeszítik. A tisztességes kereskedelem elérkezett teljesítőképességének legvégső határáig. Helyeslem, hogy a miniszter úr védelmet akar nyújtani, de ne csak egyik kezével tegye, hanem mind a két kezével és egész szívével és agyával nyújtson segítséget. Ahonnan a minszter úr abba a bársonyszékbe került, ott láthatta, hogy az eladósodott exisztenciák milyen vergődésen mennek keresztül; láthatta, hogy nagy iparvállalatok, a legnagyobbak is hogyan küszködnek; láthatta, hogy a magyar értékek hogvan hanyatlanak, láthatta, hogy mindaz az állomány, amely mint nemzeti vagvon szerepel, miképpen veszíti el az értékét. Ne bántsuk azokat, akik^ őrzői e vagyonállománynak és ne engedjük támadni őket. Próbálja meg a miniszter úr, nézzen vissza a bársonyszékből a maga régi ügvvédi, nolgári tevékenységére és amit ott látott

% azt hozza ide. tegye le a miniszteri asztalra, úgv vonjon mérleget és állapítsa meg, hogy egy kötelesség van, a szegény emberen, a kisemberen segíteni, mert Magyarországot ma sem a tudósok, sem a nagyhatalmi állású va-