Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-139

380 Az országgyűlés képviselőházának 139. ülése 1932 december 21-én, szerdán. Emellett rá akarok mutatni egy másik nagyon fontos szempontra — szerintem a miniszterekére való tekintettel egyenlő jelentőségű szempontra — és ez a 245 kénviselőnek az érdeke és napi elfoglaltsága. És itt legyen szabad fejtegetéseim alapjává tennem Friedrich István tisztelt képviselőtársamnak nem is közbeszólá,sát, hanem beszédének egy passzusát, amelyet a múlt csütörtölkön az állami zárszámadások tárgyalásánál hallottam a szájából, egy érdekes rapszodikus beszédének a során. Nevezetesen ő azt állapította meg akkor, hogy a képviselők ma aktatáskával járó ügynökei a kerületeiknek és hogy a képviselők megszűntek törvényhozók lenni. Friedrich István tisztelt képviselőtársamnak ebben az állításában, mint minden egyéb megállapításában, van egy bizonyos igazság és van egy bizonyos túlzás. Ez nemcsak az ő egyéni véleménye, hanem, sajnos^ szinte mesterségesen ilyen irányban preparálta a kérdést a közvélemény visszhangja a sajtó visszhangja, erre tehát igenis reflektálni kell s ezzel a problémával, ha röviden is, de komolyan, lelkiismeretesen mérlegelve a kérdést, foglalkozni kell. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Tagadhatatlan, hogy a képviselők — valljuk meg talán azt is, hogy a kifejlett gyakorlat és a viszonyok természetes rendje szerint elsősorban a kormányzópárt tagjai — sokat foglalkoznak választóikkal, egyes bajbajutott embertársaik ügyes-bajos dolgaival, de tiltakozom az ellen, hogy ezt ügynökök módjára tennék. (Helyeslés a jobboldalon.) Teszik ezt altruizmusból, emberszere tétből, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. (Ügy van! úgy van! a jobboldalon.) Ezt tessék egyszer már tudomásul venni. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ez a szerep nem ügynöki szerep, de ha mégis meg akarom jelölni valamiképpen ezt a szerepet, akkor a közgyámnak vagy egy előkelő patrónusnak, vagy az ingyen jogtanácsosnak a szerepeként jelölhetem meg azt a munkát, amelyet a képviselők bajbajutott embertársaik érdekében cselekszenek, illetőleg kifejtenek. (Jánossy Gábor közbeszól.) Jól mondja Jánossy Gábor igen tisztelt képviselőtársam, hogy ma igen sok a baj, a trianoni nyomorúisáig talajában szinte burjánoznak az egyéni jajok, a bajok és a tragédiák (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) és ezeknek az, áldozatai szinte napról-napra processziómódra járulnak a parlament tagjaihoz. (Ügy van! Ügy van!) Most azt kérdem én : lehetséges-e az, hogy ezeket a jajgató, segítségre szoruló SOS kiáltásokat, felénk közeledő esendő embereket elutasítsuk és süketen, vakon haladjunk el jajszavuk mellett

1

? Ez egy becsületes honatyára, egy képviselőre egyenesen erkölcsi képtelenség. (Egy hang a jobboldalon a baloldal felé: Maguk is járnak eleget, még talán többet, mint mi.) Majd erre is rátérek. (Jánossy Gábor: Ezek nem kijárások, hanem segítség a bajbajutottak számára!) Azt hiszem, hogy az a hatalmas, karitatív, szociális, emberbaráti munka, amelyet a képviselők ebben a formában végeznek szakadatlan, egyéni kényelemről való lemondás árán, nem gúnyra és gáncsba, hanem a sajtó és a nemzet őszintébb elismerésére érdemes. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon. — Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon. — Buchinger Manó: Nem ez a kijárás! Kijárás alatt egészen mást értünk.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Madai Gyula: T. Ház! Amikor itt a padsorok üresek, amikor itt bennünket reklamálnak és, sajnos, a sajtó és az ellenzéki közbeszólások a mi szemünkben meglátva a szálkát, a magukéban a gerendát sem, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon. — Zaj a baloldalon.) hiszen ellenzéki oldalról is gyakran hiányoznak, ott ugyanolyan üresek a padsorok, mint a mieink, de amikor tőlünk jelenlétet és kötelességteljesítést reklamálnak, ugyanakkor nagyon sokszor egy nyomorgó rokkant családnak a szeméből töröljük ki a könnyet. Ez a tényállás és ez az igazság. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ami Friedrich István t. képviselőtársamnak azt a vádját illeti, hogy megszűntünk törvényhozók lenni, tehát hivatásunk második és szerintem is fontosabb részét tökéletesen elhanyagolnánk, hát ezt az alaptalan és nem egészen jóhiszemű vádat egyenesen visszautasítom. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Tagadhatatlan, hogy időnk nagyon tekintélyes részét fordítjuk erre a szívességi szolgálat munkájára, de vallom azt is, hogy ez sem hiábavaló a magyar törvényhozó szempontjából, mert mi azoknak a szegény, bajbajutott embereknek apró-cseprő ezernyi baján keresztül meglátjuk az életet, meglátjuk a népnek, a társadalomnak és azon keresztül az egész országnak helyzetét. (Ügy van! jobbfelol-) Ezeket a tapasztalatokat minden becsületes és lelkiismeretes képviselő törvényhozói munkájában az ország javára fruktifikálja. Ez tehát szociális munka. (Ugy van! jobbfelol. — Malasits Géza: Ha sokáig így fruktifikálják, mind éhenhalunk!) De azonkívül mutatja a legutóbbi tíz év parlamenti üléseinek története, hogy mindennek ellenére, ennek a brutális elfoglaltságnak ellenére mindig itt voltunk, amikor kellett. (Zaj a baloldalon.) Friedrich István képviselőtársam, elismerem, hogy önök is itt voltak, de mi is itt voltunk és biztosítottuk a Ház tanácskozóképességét, biztosítottuk a Háa munkájának folytonosságát. (Zaj.) Azonkívül jelen voltunk a pártérteikezleteken, a bizottsági üléseken, mi is jártunk kerületeinkben, sőt jártuk az országot, sőt kötelességteljesítésünk, hivatásunk eme második részének is emberi erőnk mértéke szerint igenis, igyekeztünk mindig megfelelni. (Ügy van! jobbfelol.) Megvallom, hogy bizonyos szelíd, nem rosszakaratú irigységgel néztem például szociáldemokrata ,t. képviselőtársaimat, akik valamiképpen ennek a közbenjáró munkának nyűgétől mentesítve vannak, nagyon helyesen, mert ezeket az apró-cseprő közbenjáró munkákat tudomásom szerint egy e célra szervezett párttitkárság végzi el helyettük és ők itt élhetnek, hogy úgy mondjam l'art pour l'art a politizálásnak. (Derültség jobbfelol.) Irigylem, bogy ezt csaknem tökéletesen és fenntartás nélkül tehetik. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) En úgy tudom^ hogy ez így van, mert én a minisztériumok lépcsőin, őszintén megvallva, csak Esztergályos és Malasits t. képviselőtársaimmal szoktam találkozni, a párt többi tagjaival nem. Nem megrovás és nem szemrehányás ez, helyeslem ilyetén berendezkedésüket. (Buchinger Manó közbeszól.) En tehát bizonyos vonatkozásban irigylem, hogy így teljesen a politizálásnak élhetnek, mert ezt tartom ideális állapotnak és sohasem felejtem el egy ellenzéki képviselőtársam érdekes kijelentését, aki mikor az altiszt jelenlétemben egy ikihívólapot kézbesített neki, megnézte és azt üzente, hogy én itt nem fogadom az illetőt, mert én ide politizálni jövök. Ennek az embernek lényegében igaza van, mert ide politizálni jövünk, de most, amikor a hi-