Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-131

Az országgyűlés képviselőházának 131. üzemét fenntartani s emellett a magániparnak támasztott versenyével ennek jövedelmezőségét s így az állam bevételeit csökkenti; hajlandó-e a kereskedelmi miniszter úr tájékoztatni a Képviselőházat: mit szándékozik tenni költségvetésünk ezen súlyos tehertételének kiküszöbölésére! Nevezetesen hajlandó-e részletesen feltárni a Képviselőház előtt: mily természetű és nagyságú adósság terheli a Mávagot, mennyi volt ezen üzem vesztesége 1930-ban, 1931-ben és 1932 első kilenc hónapjában és mely üzletágaiban érték e veszteségek! Hajlandó-e továbbá tájékoztatni a Képviselőházat: milyen módon kívánja e veszteségek kiküszöbölését, kész-e a budapesti gyár leállítására, van-e programmja a Mávag budapesti gyára gyártási ágainak a magánipar kezébe való átadására és mily feltételek mellett volna ez lehetséges?» Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Beck Lajos: T. Képviselőház! Mussolininek első gazdasági programmjában a Carta di lavoro-ban, annak 9. pontjában azt mondja, hogy az államnak az ipari termelés terén való beavatkozása csakis elegendő magánvállalkozás híjján engedhető meg. Ez az első pillanatra mintha ellentétben volna a tervgazdálkodás gondolatával, amelyről tudjuk, hogy az egész olasz fasiszta gazdasági rendnek egyik alappillére. Nagy különbség van azonban tervgazdálkodás és állami kényszergazdálkodás között, nagy különbség van tervgazdálkodás és az állam mindenhatósága és mindenbe beavatkozni akarása között. Az a tervgazdálkodás, amely tulajdonképpen nem kíván egyébre kiterjedni, mint arra, hogy bizonyos kereteket állítson fel az állam részéről, amely kereteken belül a magángazdaság teljes mértékben kiélheti magát, az^ a tervgazdálkodás, amely a céltalan és hiábavaló erőpazarlás megakadályozására az állam által áttekintett egész gazdasági életnek bizonyos irányt akar mutatni és irányt akar szabni, csak örömmel üdvözölhető és csak szívesen fogadható mindenki által, aki átérti és átérzi, hogy a mai viszonyok közt, a megváltozott gazdasági rendben a teljesen szabad és korlátlan laisser-passer elve úgysem érvényesülhet. En azonban azt hiszem> hogyha tervgazdálkodásról egyáltalában szó van, akkor ezt elsősorban nem a belső gazdasági életben, hanem inkább külső relációban és nemzetközi vonatkozásban kell a kormánynak érvényesítenie. Amikor csak a mai ülés folyamán is hallottuk és állandóan tapasztaljuk, hogy az önellátásra való törekvés milyen korlátokat szab a szabad gazdálkodás elé, amikor látjuk, hogy a múltban megkötött kereskedelmi szerződéseket milyen kifogások és ürügyek által bontották fel, akkor egy ilyen tervgazdálkodás keresztülvitele annál szükségesebbnek látszik nemzetközi relációban, mert ilyen úton és módon fogunk talán a megfelelő árunak megfelelő helyen való értékesítésével megfelelő nemzetközi szerződések alapján boldogulhatni. De ha a tervgazdálkodást, ha az állam irányító kezét csupán ilyen keretek felállításában és ilyen irányelvek kijelölésében látjuk, amit a francia közgazdaság Economie dirigéenek nevez, akkor helytelennek és feleslegesnek kell t ítélnünk az olyan állami üzemek fenntartását, amelyek nem pótolnak közszükségletiébe 1932 november 30-án, szerdán. 19 tet, amelyek nem védenek magasabb állami érdeket és amelyéknek munkájára a magángazdaság, a magánipar is alkalmas és hajlandó. Mert végeredményben ma még tőkés alapon áll a társadalom és ha tőkés alapon állunk, akkor meg kell állapítanunk,, hogy a gazdasági versenyben a magán-iniciatíva, a kockázat elvállalása, a verseny élessége, mindez a mérleg serpenyőjét a magánvállalkozás javára dönti el a közüzemmel szemben, ahol, valljuk toe őszintén, az egyéni érdek helyett a sablon, a rugalmasság helyett a kényelmes utak választása és a minél nagyobb gazdasági eredmény elérésének törekvése helyett inkább az üzem változatlan fenntartása a cél. Ezzel korántsem kívánom kétségbeyonni azoknak a nagy szolgálatoknak jelentőségét és azokat a nagy eredményeket, amelyeket más időkben és akkor, amikor a magyar ipar még gyermekcipőit taposta, a közüzemek tényleg elértek. Ma azonban, amikor ezen már túl vagyunk, a közüzemek fenntartása, kiváltképpen, ha azok deficitesek, semmiképpen sem indokolt. Az 1920-tól 1925/26-ig terjedő időszakban a. Képviselőháznak ezekkel a kérdésekkel foglalkozó bizottságában, a pénzügyi bizottságban nagyon sokat és sok ülésen keresztül foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, nem lehetne-e a. közüzemek problémáját azok kommercializálásával megoldani. A költségvetési különállás megalapozása, annak megteremtése, hogy az a közüzem tényleg a magánüzem egész gazdasági üzemvezetését vegye át és vigye keresztül, hogy mérlege tejlesen a magánüzemek mérlegéhez idomuljon: ezek voltak azok a célok, amelyeket a Máv.-nál is és más közüzemeknél is keresztülviendőknek ítéltünk. Valljuk be őszintén: ezek a kísérletek eredményre egyáltalában nem vezettek, mert ha megnézzük ezeknek a közüzemeknek mérlegeit, ezekben egyáltalán nem találjuk meg azt a kereskedelmi üzletvitelt és azt a mérlegkészítést, amelyet egy magánüzemnél ilyen esetekben keresünk és megtalálunk; s ha ráadásul az a közüzem még a részvénytársasági formába is burkolódzik, akkor igazán sem hússá, sem hallá nem lesz, mert levetkőzi közüzemi jellegét anélkül, hogy a magánüzem előnyeit magáéivá tenné, jogcímet ad a magángazdaságba való beavatkozásra anélkül, hogy az ekképpen kiszorított magángazdaságnak szerepét pótolná; inficiálja az állami költségvetést is azáltal, hogy értéktelen részvényeket csempész bele sok esetben — mint azt, sajnos^ az utóbbi évtizedben láttuk — az állam tárcájába és így fiktív értékekkel kíván dolgozni. (Elénk helyeslés a baloldalon és a közéven.) Ha már most, t. Képviselőház, ' ezeknek előrebocsátásával annak az üzemnek kérdésével kívánok röviden foglalkozni, amelyről ma szólni akarok, a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyár kérdésével, amelyet röviden Mávag.nak nevezünk, akkor meg kell állapítanom, hogy ez az üzem óriási adósságokat csinált, a múltban állandóan veszteséggel dolgozott, megbénította a nemzeti vagyon gyarapodását és csökkentette az állam jövedelmeit azáltal, hogy a rokon magánipartól elvonta azokat a bevételeket, t amelyeknek jelentékeny részének adó formájában az állam kasszájába kellett volna befolyni. Ami első állításomat, az adósságokat illeti, erre vonatkozólag meg kell állapítanom, hogy a mostani költségvetés kereskedelmi tárcájáéi*