Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-136

236 Az országgyűlés képviselőházának 136. illése 1932 december 14-én, szerdán. nem is azért végezte a tanítónőképzőt, hogy azután rögtön állást vállaljon, hanem azért, hogy ilyen módon szerezzen nagyobb műveltséget és ezt azután az ő családi életében hasznosítsa. Ha azt nézzük, hányan vannak olyanok, akik állásért folyamodtak, de nem kaptak állást, akkor is figyelembe kell venni, hogy vannak, akik a községekhez, a fővároshoz, vagy a felekezetekhez fordultak, és vannak, akik mihozzánk, a kultuszminisztériumhoz jöttek ilyen irányú kérésekkel. A mi számításunk szerint ez a szám, amely másfél évvel ezelőtt nem volt több 2400-nál, most már az 5000 főt is meghaladja. Ezt a szomorú kijelentést az igazságnak megfelelően kénytelen vagyok megtenni, mert az bizonyos, hogy akármit teszünk is, ennek az 5000 állást kérő tanítónak kenyeret biztosítani nagy nehézségekbe fog ütközni. Segíteni kell a helyzeten. De mielőtt a segítés módozatairól szólnánk, meg kell említenem azt, hogy itt tényleg túlprodukcióval állunk szemben. Amint méltóztatnak tudni, a békében 33.000 tanító volt, most pedig 19.100-ra tehető a tanítók száma. A békében a tanítóképzők évente ennek a 33.000 tanítói helynek ellátására 2300—2400 tanítót képeztek ki, most ellenben a tanítóképzők legfeljebb 2000 tanítót képeznek ki évente. Ezeknek száma is bizonyos fokig még csökkenni fog, talán 1900-ra, de, — mondom — sajnos, még ez a szám is olyan, hogy ezeknek elhelyezése, ezek számára kenyér adása jóformán lehetetlen. A tanítóképzők közül jelenleg 60 van Csonka-Magyarországon. Ezek közül 14 állami tanítóképző; államilag segélyezett tanítókéjpző van 32; az állam által segélyben nem részesített tanítóképzők száma pedig 15. Az államilag nem segélyezett 15 tanítóképző közül 13 a háború után létesült és ezek közül a háború után létesült tanítóképzők közül egy sem kap az államtól segélyt. Mi az államsegélyes tanítóképzők számának redukálásával komolyan foglalkozunk. Ezenkívül lépéseket teszünk arra vonatkozólag, hogy talán már a jövő tanévben az állami tanítóképzők száma is csökkentessék. A harmadik részre, azoknak a tanítóképzőknek fennmaradására, amelyek az állam részéről támogatásiban nem részesülnek és az egyházak által tartatnak fenn, befolyásunk nincsen, de komoly intelemmel fordulunk az egyházi főhatóságokhoz, hogy gondolják meg, vájjon a viszonyok változása ellenére is indokolt-e ezekj nek a tanítóképzőknek teljes létszámban való fenntartása. Remélem, hogy intő szavunknak lesz foganatja és legalább is azoknak túlnagy számban a tanítói pályára való terelését, akik ezt kenyérkereseti pályának tekintik, el fogjuk kerülni. Tény azonban, hogy e túlprodukció ellenére is az eddiginél nagyobb számban kell tanítók kinevezésére gondolnunk. A múltban történt egyik hiba, vagy talán mulasztás az volt, hogy a tanítók nyugdíjazása nem ment olyan mérvben, mint ahogy ez indokolt lett volna. Már pedig éppen a tanítóságnál, amikor valaki szolgálatának teljes ellátására nem mindenben képes, nem várhatunk addig, amíg teljesen összeroppan, hanem természetesen kell bizonyos fluktuációt biztosítani, hogy az ifjúság nevelése mindig munkaképes és kellő munkakedvvel bíró egyének kezében legyen. Itt tehát éppen a nyugdíjazásnak gyorsabb tempóban való folytatásával lesz mód bizonyos szukkresztencia alkalmazására. Az is bizonyos, hogy azok az anomáliák, amelyek néhol fennállanak, hogy 80 vagy annál is nagyobb számú növendék — egy-két kivételes esetben előfordul, hogy 100 növendék is — van egy tanító alatt, meg kell, hogy szűnjenek, ezeken az anomáliákon segíteni kell és mihelyt az állami költségvetés helyzete meg fogja ezt engedni, mi rajta leszünk, hogy ezek a túl nagy létszámú iskolák újabb tanítókat kapjanak. Természetesen ennek parallel keilene menni újabb és újabb osztályok nyitásával, ami a jelenlegi pénzügyi helyzet mellett momentán nem remélhető. Összefoglalva tehát az eddig mondottakat, a tanítóság elmaradt járandóságain momentán segéllyel segítettünk az egyházközségeknek nyújtott kölcsönök alakjában, de a járandóságok ügyének állandó rendezésére a tervezetek folyamatban vannak. Ami pedig a jövő szukkreszcenciát illeti, igyekezni fogunk minél nagyobb számú tanítónak boldogulási lehetőséget biztosítani, de komolyan fel kell emelni intő szavunkat és megmondani, hogy ez a pálya is a túlterhelt pályák közé tartozik; (Propper Sándor: Hová menjenek a fiatalok

1

?) úgy, hogy ezen a pályán annyi számú tanítónak az elhelyezése, amennyi itt jelenleg össze van torlódva, nem biztosítható. Kérem válaszom tudomásul vételét. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Az interpelláló képviselő urakat az interpellációk előterjesztésének sorrendjében illeti meg a viszonválasz joga. A szó tehát először Szeder Ferenc képviselő urat illeti. Szeder Ferenc: T. Ház! Ebben az interpellációmban pár határozott kérdést tettem fel és különösen azokra kértem volna a kultuszkormány jelenlévő képviselőjének válaszát. En ugyanis a fizetés mellett megemlékeztem azokról az úgynevezett kommenciós tanítókról is, akik — százszor is ismétlem — a legszégyenteljesebb helyzetben vannak. Amit az államtitkár úr velünk felvilágosításképpen közölt, hogy fizetésüknek az állami részesedésből való részét hiánytalanul megkapják, azt magam is tudom. Hiszen e körül nem is volt és nincs is még e pillanatban baj. A baj ott van, hogy ez a rendszer, amely lehetővé vált a tanítói fizetéseknél, és a régi iskolamesteri rendszer még ezidőszerint is fennáll. Ez pedig az oktatásnak a hátránya és veszedelme sokféle szempontból, amelyekre e pillanatban nem akarok kiterjeszkedni, szerettem volna, ha ezt a kultuszkormány is meglátta volna és ennek megszüntetésére már lépéseket kezdene tenni. T. Ház! Arról, amiről az államtitkár úr nyilatkozott, hogy tudniillik az Eötvös-alap megfelelő részét fel akarják használni az egyházak segélyezésére, (Farkas István: Abból a tanítóknak nem jut semmi!) már tudtam, és nagyon furcsának találtam. Mert mindjárt az a gondolatom támadt, mi történnék akkor, ha az egyházi hatóság nem akarja igénybevenni ezt az összeget, tekintettel arra, hogy belátható időn belül nem tudja visszafizetni. Ha nem tudja visszafizetni, akkor illuzóriussá válik ennek az alapnak^ a rendeltetése. Ez az egyik szempont. A másik szempont pedig az, hogy van-e kilátás arra, hogy azzal a 400.000 pengős úgynevezett kamatmentes kölcsönnel meg tudják oldani csak átmenetileg is a kérdést. Hiszen az államtitkár úr véleménye szerint is, illetőleg az elhatározás szerint is ebből az öszszegből csak azok a tanítók kapnának egyházukon keresztül segélyt, akiknek elmaradt fi-