Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-136

232 Az országgyűlés képviselőházának lé úr? Szintén hasi hagymáza van?) vájjon elérkezettnek látja-e az időt a kultuszkormány arra, hogy végét vesse annak a furcsa állapotnak, amely a közoktatás kárára a tanítók fizetésénél jelentkezik, és valóban elérkezettnek látja-e az időt arra nézve, hogy az egész oktatást egységesítse, — hiszen amint nagyon jól tudom, már a felekezetek körében is jelentkezik az a gondolat, hogy az iskolákat államosítsák — elérkezettnek látja-e a kultuszkormány azi időt arra, hogy éppen ezekből a furcsa jelenségekből, amelyeket beszédem későbbi folyamán leszek bátor elmondani, kiindulva, az egész iskolakérdés egészséges megoldására törekedjék? A helyzet ebben a pillanatban az, hogy a felekezetek addig, amíg a gazdasági konjunktúra valamennyire ment, görcsösen és következetesen ragaszkodtak az iskolafenntartói mivoltukhoz, sőt ahol ezidőszerint még tudják a tanerőket fizetni a felekezetek, ott talán ez a hajlandóság most is megvan, de én úgy tudom, hogy az ország legnagyobb vagy legalább is jelentékeny részében — hiszen az államsegélyes felekezeti tanítók száma több, mint 12.000 — a felekezetek már nem tudják tanerőiket fizetni, s talán ez a körülmény készteti őket arra, hogy végre-valahára ők is akarjanak valamit ezen a téren tenni, s ma már felhangzik a gondolat ott is, az iskolák államosítására nézve. Azok a felekezeti tanítók, akik az iskolafenntartó egyházi hatóságoktól már nem kapnak fizetést és már hosszú idő óta nem kapnak fizetést, a legkétségbeejtőbb nyomorúságban kínlódnak. Magam is láttam már esetet, amikor egy több, mint 10 tanerős iskola becsukta kapuit a nebulók előtt, hónapokon keresztül nem mentek a tanulók iskolába, nem mehettek, mert egyrészt csalt az államsegélyt kapták a tanítók, felekezetüktől pedig egy krajcárt sem kaptak, másrészt, még ha ennek ellenére meg lett volna is bennük a jóakarat az ú. n. nemzeti munkát végezni, akkor sem tudták ezt tenni, mert az iskolákat nem tudták fűteni, az iskolákat nem tudták fenntartani, és — ismétlem — a gyerekek százai maradtak beiskolázatlanul. Ügy tudom, van olyan iskola is, — ez a balmazújvárosi iskola — ahol lépéseket is tettek a .kultuszkormánynál arra nézve, hogy ezt az iskolát vegye át állami kezelésbe. De tudok olyan helyet is, ahol az egyházi tanítók lefoglaltatták az egyház részére kirótt egyházi adókat, harcbaszálltak az egyházzal azért, hogy fizetésüknek az egyház részéről esedékes részét megkapják. Nemcsak szórványos és talán kirívó jelenség az, amit most mondok, hanem így megy ez végig most már lassanként az egész vonalon és az^ egyházi iskolafenntartó hatóságoknak egész tömege nem tud már a tanítók fizetéséhez úgyszólván semmivel sem hozzájárulni. (Propper Sándor: Megette a freskó a pénzt, nem maradt a tanítóknak!) Tudom, hogy vannak tanítók, akiknek 2—3000 pengővel tartozik az egyházi hatóság. Tudom, hogy még kilátása sincs annak az egyházi hatóságnak, hogy ezt az elmaradt járadékot utána fizethesse. 'Tudom, hogy azok a tanítók, akik így nem tudnak hozzájutni fizetésükhöz, a legkétségbeejtőbb nyomorúságban vannak. Ebben a pillanatban még adnak valamit úri mivoltukra, de az a nyomorúság, amely bekopogtat náluk, ha nem kapnak fizetést, a tanügynek, az oktatásnak kára és veszedelme, . ülése 1932 december lU-én, szerdán. Es amikor erről az oldalról felszólalunk azért, hogy a tanítók sorsával jobban törődjék a kultuszkormány, de különösen azért, hogy az iskolák államosításával oldja meg azt a borzalmas nyomorúságot, amelyben a felekezeti tanítók tekintélyes része van, ezt azért teszszük, mert mi sokat adunk arra, hogy az emberek intelligensek, műveltek legyenek. Mi erről az oldalról követeltük iskolák építését és mi most is azt mondjuk, nagyon helyes, hogy iskolák épültek. Azokat az iskolákat azonban rendesen díjazott tanítókkal kell megtölteni és tanulni vágyó gyermekekkel, hogy a jövő generáció necsak abban a frázisban éljen, hogy «kultúrfölény», hanem valóban tanulhasson is. De szóvá kell tennem az úgynevezett kommenciós tanítók, a díjleveles itanítók ügyét is. (Farkas István: Olyanok, mint a cselédek! Rabszolgák!) A legbotrányosabb dolog az, ami ezek körül a díjleveles tanítók körül történik. Ha az ember megnéz egy díjlevelet és a díjlevélben felsorolt termények átértékelését, hajaszála az égnek áll. Valósággal kommenciós cselédi állapot az, amelyben ez a tanítói réteg kínlódik: trágyahordás, bor, szalma, zab és egyéb felsorolt termények úgy átértékelve, hogy nyilvánvalóan megkárosítják azokat az érdekelt tanítókat, akiknek így átértékelik a terményeiket. Azt mondhatják nekem, hogy ez a tanítóság megkapta a magáét kedvezőbb konjunktúrában, és miért nem jelentkezett akkor, amikor 21, 27, 31 pengővel értékelték búzáját, amikor 30—40 pengőt kapott érte? Ez a szemrehányás azonban nem jogosult. Végre is, ha azt a kedvezőbb kis konjunktúrát azok is kiélvezhették, ez nem mentesítheti egy cseppet sem ezeket az állapotokat, amelyek közé most a díjlevél átszámításával kapcsolatban jutottak. Igaz, hogy a miniszterek kortesútjaikon 20 pengős búzaárakat Ígértek 1931-ben, de nevetséges 21 pengős búzaárról beszélni most a tanítói javadalmazások átszámításánál, mikor mindenki tudja, hogy a termények ára ennél lényegesen alább szállt. De nem is ez a szempont az, amely idekényszeríti ezt a kérdést a Képviselőház színe elé, hanem az, hogy szűnjék meg az a lehetetlen állapot, amely az oktatás, az egységes oktatás kárára éppen ennek következtében fennáll, szűnjék meg az az állapot, amikor egymás mellett dolgozó tanerők közül, vagy egymáshoz közel eső falvakban az egyik tanerő állami és az mégis megkapja a maga rendes — habár megnyirbált — járandóságát, míg a másik, aki felekezeti vagy díjleveles tanító, arra a kutyasorsra legyen kárhoztatva, amelyben ezek a tanítók most élnek. Mikor kissé mélyebben belenéztem ebbe a kérdésbe, magam is elborzadtam azoknak láttára, amik itt jelentkeztek a tanítókkal kapcsolatban, akiket oly szívesen mondanak a nemzet napszámosainak most is. Éppen ezek indítottak bennünket arra, hogy idehozzuk a kérdést és felvesszük a kultuszkormánynak határozottan azt a kérdést, amely interpellációmnak utolsó passzusa, — azon túl, hogy megkérdezzük, mit akarnak ezekkel a fizetésekkel, — hogy vájjon valóban elérkezettnek látja-e az időt arra, hogy ennek a kommenciós rabszolgaságnak véget vessen, hogy az egységes tanítói fizetést bevezesse és az egységes oktatást megvalósítsa, mert véleményünk szerint csak így lehet a népoktatás ügyét a mai kornak