Képviselőházi napló, 1931. XI. kötet • 1932. augusztus 12. - 1931. november 29.

Ülésnapok - 1931-128

384 Az országgyűlés képviselőházának 128. ülése 1932 november 17-én, csütörtökön. és hogy ezt lehetővé tehesse, — talán a kevés megrendelés következtében — ennek arányában lejjebbszállítja a munkaidőt. Semmi akadálya sem lett volna annak, hogy az állami gyárakban, üzemekben példaadásképpen egy vagy két órával lejjebbszállítja a munkaidőt és ennek arányában felemeli a munkáslétszámot és azután fordul a kapitalizmushoz azzal a szankcióval, hogy ha ezt nem cselekszi meg, akkor törvényes úton fog gondoskodni róla, hogy a munkaidőt leszállítsa. így nem lett volna naivitás ez a beállítás, és így valóban lehetett volna néhány százezer munkást munkához juttatni és lehetett volna a ma legnagyobb élő problémáját, a munkanélküliséget visszaszorítani és szabályozni. T. Képviselőház! Azonkívül utalnom kell arra, hogy nagy kár megnövelni a bányakapitalizmus hatalmát. A bányakapitalizmus amúgyis állam az államban; a bányakapitalizmus és a magyar kapitalizmusnak még egynéhány formációja, hasonlíthatatlanul több hatalom felett rendelkezik, mint maga a kormány. Nem a kormány parancsol a kapitalizmusnak, hanem a kapitalizmus parancsol a "kormánynak. (Kéthly Anna: Főleg a bányatelepeken!) Aki ismeri a magyar bányászviszonyokat, az tudva tudja azt, hogy a bányakapitalizmus ma sokkal nagyobb úr, mint a kormány, s a kormány és a hatóságok valósággal cselédeivé süllyedtek a magyar bányakapitalizmusnak. Elnök: Képviselő úr, ezt talán mégsem lehet mondani! Propper Sándor: Én saját szemeimmel láttam, tapasztaltam, tudom és tudom bizonyítani azt, hogy a bányavidékeken az történik, amit a bányakapitalizmus, a bányaigazgatóság akar, és a hatóság feltétlenül alárendeli magát a bányakapitalizmus akaratának. Azt számtalan példával tudnám igazolni és ha erre alkalmat adnak, meg is teszem. Kár tehát ezt a nagyhatalmat még hatalmasabbá tenni a munkások felett, mert nem államérdek az, hogy a bányászmunkásokat 3 pengős napszám mellett robotoltassák naponta 9 óráig, és egyes emberek vagy egyes kis csoportok jogtalan hatalmas gazdagodáshoz jussanak. Milyen államérdek az, az etikus államnak milyen érdeke parancsolja azt, hogy egyes igazgatósági tagok negyedmillió pengőket vágjanak zsebre munka nélkül, csak azért, hogy minden hónapban egyszer az igazgatósági üléseken megjelennek és esztendőnként egyszer a mérleget és jegyzőkönyvet aláírják? (Sándor Pál: Annyit nem kapnak! — Kéthly Anna; Dehogy nem! Berzeviczy Albertet tessék megkérdezni!

1 — Szeder Ferenc: Napi 3 pengőnél többet kap! — Sándor Pál: Azt elhiszem! — Elnök csenget.) En ezt hallottam, nem felelek érte, de hogy Berzeviczy Albert és társai nem adják olcsón a cégérüket, erre én leteszem a főesküt. Ha nem kapnak egy negyedmilliót, kapnak — mondjuk — 150.000 pengőt, nem tudom pontosan, mennyit, de hogy olcsón nem adják oda cégérüket a bányakapitalizmus részére, azt egészen bizonyosra vehetjük valamennyien. Az összegek tekintetében lehet közöttünk nézeteltérés, de hogy óriási summákat vágnak zsebre munka nélkül, az egészen bizonyos. Az is bizonyos, hogy a bányamunkásoknak, bányászcsaládoknak három pengőket fizetnek naponta, és ha ezek a bányászok, hogy kielégíthessék legelemibb szükségleteiket, néhány fillér bér javításért a bányaigazgatósághoz folyamodnak, nyakukra megy a csendőrség és a hatóság, s kirakják őket házaikból, odúikból. Ezt azonban — ismétlem és hangsúlyozom — semmiféle államérdek, semmiféle közérdek nem parancsolja. T. Képviselőház! Sajátságos dolog, hogy az elterjedt egykerendszer mellett éppen a bányásznépesség az, amely tapasztalatom szerint a sokgyermekes rendszer alapján áll. Alig van bányászcsalád öt-hat gyermek nélkül és ezek a bányászcsaládok — ha ugyan van munka — naponta három pengővel kénytelenek gazdálkodni, családot eltartani, a jövő generációt nevelni akkor, amikor a bányakapitalizmus és a szénkartellek valósággal fosztogatják az országot. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Foglalkoztak-e már az urak azzal, hogy egy métermázsa magyar szén kitermelésének menynyi a költsége, és szembeállították-e ezzel azt, hogy a bányakapitalizmus mennyit vág zsebre egy métermázsa kőszénért? Tessék ezt a két adatot összehasonlítani, s meg méltóztatik látni, mennyire igazságtalan és mennyire _ helytelen a bányakapitalizmus szolgálatára sietni és az egyezménytervezetben megállapított 7% órás munkaidőt el nem fogadni. Tisztelettel kérek tíz percnyi beszédidőmeghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak megadni? (Igen!) A Ház a kért meghosszabbítást megadja. Propper Sándor: A gyakorlatból is ismerem valamennyire — mert jártam a bányavidékeken és láttam az ottani állapotokat — a magyar bányamunkásság hallatlan vergődését és küszködését azzal a nyomorral, amely, osztályrészül jut neki termékeny munkája ellenében. Lent is voltam Tatabányán egy tárnában, és nagyon ajánlanám a mélyen t. képviselő uraknak, hogy méltóztassanak megreszkírozni egy ilyen utat a föld színéről le a bánya mélyébe (Erődi-Harrach Tihamér: En is voltam!) és megnézni ott azt a légkört, azt

1 a munkahelyet, ahol a bányász a maga életének legnagyobb részét eltölti. Tatabánya meglehetősen modern bánya, modernebb, mint pl. a salgótarjáni bánya, azonban ebben a modern bányában is alig hogy az ember a felvonóra száll, már ott van a pokol kapujában. Dante pokla jut az ember eszébe, amikor állandóan 'megállás nélkül fut a víz felülről valahonnan, és a bányász már csuromvizesen ér le a bánya mélyébe, a tárnába, ahol munkáját elkezdi. Életveszélyes munkát végez. Nemcsak a bányarém fenyegeti állandóan, de maga az a levegő, az a légkör is, amely ott van, továbbá az, hogy sokszor térden csúszva, meghajolva, sokszor hasrafekve tud csak előrekúszni, amíg a szénrétegeket eléri, hogy meg kell fúrni a falat, robbantani a szenet^ amikor rohannia kell, hogy a robbanás el ne érje: ez mind merőben csupa életveszély. Ezt csak; látni lehet, leírni alig lehet. Mondom, Dante poklának, nem tudom, hányadik gyűrődésében folyhatik az író elképzelése és fantáziája szerint olyan élet, amilyent a bányamunkások élnek termelő munkájuk közben. Nos, t. Képviselőház, amikor ezt a bányatárnát így személyesen megláttam és megborzadtam tőle, — a bányászok bizonyára jobban megszokták és számukra talán kevéssé borzalmas, mint annak, aki először látja — akkor értettem meg tulajdonképpen, hogy a bányamunkások miért köszöntik úgy egymást, hogy: «jó szerencsét». Kerestem, kutattam ennek az. alapját, és — mint mondottam — csak akkor értettem ezt meg, mikor láttam a bányász-életet odalent a tárna mélyén, 200 méternyire a föld színe alatt. Azt jelentheti ez a köszöntés, amikor leszállnak a tárnába, hogy jó szerencse számukra nem a munka, amely számukra csak néhány fillért eredményez, amelyből kenyérre is alig telik, hanem a jó szerencse kívánása