Képviselőházi napló, 1932. X. kötet • 1932. június 14. - 1931. július 05.

Ülésnapok - 1931-112

324 Az országgyűlés képviselőházának ki ezt az intenciót, mint teszi a mostani szöveg. Tehát az a bíróság külön állapítja meg, mint egy külön konstitutív elemét ennek az esetnek, a konokság fennforgását. Ezért kívántam tehát azt, hogy olyan mélyen domboríttassék ki ennek a szakasznak az értelme, hogy abból mindenki lássa azt, (Halljuk! Halljuk!) hogy itt nem csupán csak egy bürokratikus kérdésről van szó, arról tudniillik, hogy háromszori felfüggesztéssel meg lehessen fosztani az illetőt mandátumától, hanem itt igenis arról van szó, hogy esetleg — ki tudja — későbben a titkos választójog útján bejöhet egykét olyan ember a Képviselőházba, aki, mondjuk, akár kommunista, vagy akármilyen felfogásánál fogva, egyenesen célzatosan és konok megátalkodottsággal tör a Ház tanácskozási képessége ellen. (Malasits Géza: Akkor kizárják! — Halljuk! Halljuk!) Az én felfogásommal tehát ki akartam fejezni azt, hogy ez nem egy bürokratikus szakasz, amely egyszerűen azt jelentené, hogy a háromszori kizárás maga után vonja a jogmegszüntetést, hanem egészen külön mérlegelés tárgyát képezi, hogy az illető egész elmúlt magaviselete (Váry Albert: Ügy van!) nyilvánvalóan mutatja-e azt. hogy ő konok megátalkodottsággal, célzatosan tört a Ház tanácskozóképessége ellen. És, ha már a t. miniszter úr a bizottságban nem fogadta el az én szerintem sokkal helyesebb szövegemet, lekötelezne, ha legalább azt méltóztatnék kijelenteni itt, mondjuk, a Ház többsége nevében is, hogy ennek a szakasznak csakugyan az az értelme, hogy ha csak maga a «konok» szó jött is bele a szövegbe, de azért voltaképpen megegyezünk a tekintetben, hogy a miniszter úrnak is ennek a törvényjavaslatnak szövegével a szándéka semmi egyéb, mint hogy azt az esetet vegye elintézés alá, amikor valaki «konok megátalkodottsággal, célzatosan» tör a Ház tanácskozása ellen. ÍZsitvay Tibor igazságügy miniszter: Nem vitás!) Nem állítom azt, hogy rajonganék ezért a szakaszért, sőt azt állítom én is, hogy valószínűleg úgy leszünk ezzel is, — adja Isten, hogy úgy legyünk vele — mint ahogyan voltuk a botbüntetési szakasszal, amely egyáltalában nem is került sohasem érvényesítésre. Hiszem, hogy ez lesz itt is az eset. Mégis kegyeskedjék megengedni, hogy felszólalásom során foglalkozzam egyes olyan kérdésekkel, amelyek talán nem tartoznak most szorosan a szavazási motívumokhoz, de mégis megvilágítják az egész kérdést. (Halljuk! Halljuk!) Különösen kénytelen vagyok foglalkozni ezzel azért, mert amikor a bizottságban azt mondottam, hogy az angol jog alapján állítom azt, hogy ez a «konok megátalkodottsággal célzatosan» kifejtett működés ilyen szankciót vonjon maga után. akkor utánam a plénumban felszólalt Rassay t. barátom és szavait egyenesen hozzám intézve azt mondotta, hogy ő nem találja az angol jogban azt, amit én mondottam a bizottságban. Mivel különben is kénytelen lennék válaszolni Rassay t. barátomnak ennek az aposztrofálásnak következtében, kegyeskedjék megengedni, hogy pár percig igénybe vegyem szíves türelmüket és foglalkozzam azzal a kérdéssel, miképpen áll ez a dolog Angliában, különös tekintettel arra, hogy ezzel a kérdéssel Esterházy Móric gróf is behatóan foglalkozott. Első megjegyzésem Rassay t. barátomnak az, — remélem, ha nincs is itt, meg fogja kapni beszédem szövegét — hogy ha valaki az angol jogra hivatkozik, akkor ehhez az első kellék az, hogy azt jól ismerje; ha pedig azt mondja, 112. ülése 1932 június 28-án, kedden. hogy ő nem talál valamit az angol jogban, feleletem erre az, hogy előbb tanuljon meg keresni, mert az angol jogban külön kell tudni keresni, azután lehet csak találni. Ha valaki nem tud angol jogot keresni, angol jogot nem is találhat meg. És csakugyan ez az oka annak, hogy Rassay t. barátom nem találta meg azt az általam hivatkozott szabályt, mert nem tudott keresni az angol jogban. Aki az angol jogban keresni akar, annak elsősorban a következőket kell tudnia. Azzal szemben, hogy amit t. képviselőtársam az angol jogban keresett, arra, mint ő mondotta, ő nem talál «írásbeli rendelkezést», — így mondotta szórói-szóra — válaszom az, hogy mint helyesen mondotta gróf Esterházy Móric is, Angliában mindezek a kérdések évezredeken keresztül szokás jogilag fejlődtek ki, ahogyan az angol alkotmány mondja; the deep — trod footmarks of ancient Custom, a régi jognak mélyen járó lábnyomai. Ezen ment mindig az angol jog és Angliában csak akkor hoznak egyáltalában valamire írott jogot, ha már a gyakorlati életben az illető szabály kiforrott és elfogadhatónak jelentkezik, esetleg azon később talán hiányosságok mutatkoznak. Tehát igenis, azt az egész matériát, amelyről itt szó van, írott jogszabályokban nem lehet megtalálni, azt a régi common law, a régi angol jogfejlődés hozta létre. Hogy Angliában milyen csodálatos intézmény ez a common law, amely nincsen sehol másutt az egész világon, amely, merem állítani, az angol kultúrának legjellegzetesebb vonása, mutatja, hogy ma is még egészen nyugodtan hivatkoznak a bíróságok ezer év előtti bírói ítéletekre, ha azt azóta semmiféle más ítélet nem vonta vissza. Ez a common law, amely ezer éven keresztül fejlődött, az angol kultúrának leggyönyörűbb alkotása, azt kell tehát tudni elsősorban, ha valaki az angol jogról beszél, hogy az angol jog miképpen fejlődött ki, mi annak a jellege. Nem untatom a t. Házat fejtegetéseimmel. (Halljuk! Halljuk!) Leszek bátor csak pár szóval bemutatni például, hogy mit jelent az angol bíráskodásban ez a common law. Régi szabály volt, amikor az angolok még SchleswigHolstein félszigetén voltak pogány korban hódításuk előtt, — a különböző törzsek természetesen különböző territóriumokon éltek — szokásjogi szabály volt, hogy ha valaki belépett a másik törzs határába, meg kellett fújni a trombitáját. Ha a trombitát nem fújta meg, vagyis nem jelezte azt, hogy én most belépek az idegen törzs területére, joga volt bármelyik bennlakó törzstagnak meggyilkolni, akkor még

f nem lőttek, azt hiszem inkább leszúrni, (östör József: A trombitát meg kellett volna fújni!) Ne méltóztassék komédiát csinálni ebből, ez komoly dolog, nem tisztelt barátomnak mondom el ezeket. (Halljuk! Halljuk!) Amikor kötelességemnek tartom ismertetni az angol jogban azt a nagyszerű intézményt, amely a házi jog védelmében áll, amely szerint még a rendőr sem mehet be az angol polgár házába külön vizsgálóbírói engedély nélkül, akkor kegyeskednek látni, hogy ez is annak idején 1400 évvel ezelőtt, mint törzsszokásjog volt ismerős, hogy nem lehetett belépni egy törzs területére a nélkül, hogy a trombitát meg ne fújtam volna, jelezve, hogy ideérkeztem, mint idegen. Ebből fejlődött ki lassan-lassan az angol polgárnak az az óriási joga, hogy az én házam az én váram, — kegyeskednek ismerni — hogy az angol polgár a házában igazán abszolút úr. Minden hatósággal szemben is abszolút úr a saját maga házában.