Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-96

86 Àz országgyűlés képviselőházának hogy itt is kiütközik a modern állami adminisztráció túltengésének hibája. Sokkal többet költ az állam adminisztrációra, mint amennyit költ tulajdonképpeni feladataira. A termelő tárcák aránylag nagyon soványan vannak dotálva, csak koldustarisznyát akaszt a költségvetés a nyakukba, míg azok a tárcák, amelyek tisztán csak személyi kiadásokra költitk el bevételeiket, ezzel szemben sokkal nagyobb összegeket nyelnek el. Ez nemcsak nálunk van így, ez európai probléma. Az állami adminisztrációs apparátus mammutapparátu&sá növekedett, egyáltalában nincs arányban sem nálunk, sem máshol a nép, a termelő osztályok teherviselőképességével és itt előbb-utóbb radikális lebontásnak kell bekövetkeznie, mert különben az egész világon mindenfelé, ahol ez a túlprodukció az adminisztrációban mutatkozik, összeroppanás jár a nyomában. T. Ház! Magyarországon ma ismét modernné lett az agrár-gondolat, megértük azt a csodát, hogy még Fenyő Miksa is olyan be szedet mondott ebben a Házban, (Marschall Ferenc előadó: Timeo Danaos!) amilyent egy szélső agrárius is bátran mondhatott volna. Elméletben valamennyien egyetértünk albban, hogy ma segíteni kell az agrártársadailmon, mihelyt azonban gyakorlati kérdések megoldására kerül sor, azonnal látjuk, hogy milyen óriási különbségek választanak el bennünket. Azt mondotta az előadó úr, hogy timeo Danaos et dona ferentes. Félek a danaidáktól, még ha ajándékot hoznak is. Ez tényleg így van, ma mindig gyanakvással kell nézni, ha a másik oldalról bizonyos szirénhangokat hallunk az agrártársadalom felé. Mert alig mozdult meg az agrárképviiselők frontja bizonyos agrárköveteléseik érvényesítése felé, az egyik oldalról rögtön az a gyanúsítás röpölt felénk,; mintha mi ezzel az összeférhetlenségi törvényt akarnók elgáncsolni. Csodálkozni fognak azok, akik ezt azzal a nyilvánvaló tendenciával dobták be a közéletbe, hogy ezzel zavart teremtsenek az agrárkövetelések teljesítése körül megindított küzdelemben és mozgalomban, mert ide fog kerülni az összeiférhetlenségi törvény és nem lesz olyan radikális kívánság a közélet megtisztulása tekintetében és r irányában, amelyet mi még radikálisabb kívánságokkal alá ne támasztanánk. T. Ház! Én igenis azt mondom, hogy ezeket a kérdéseket, amelyeket itt Kállay Miklós is felsorakoztatott tegnap beszédében, feltétlenül még a Ház szabadságramenésének ideje előtt teljesítendőknek tartom. (Helyeslés a jobboldalon.) Koncedálom, hogy nekünk, agrárképviselőknek, vigyáznunk kell abban az irányban, hogy ne támasszunk olyan követeléseket, amelyek — mondjuk — például a gabonaár mesterséges áralakulását tendálnák, mert tény az, hogy nem lehet mesterséges búzaáremeléséről beszélni akkor, amikor éhező milliók vannak az országban, mert amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon- Megtanultuk azonban már azt, hogy bizo nyos érdekeltségek egy kalap alá szeretnék venni az ilyen követelésekkel a redukciót, a a földteherrendezést és a közterhek apasztását. Ezt nem fogjuk tűrni. Nem lehet azzal elkenni a dolgot, hogy ez tüneti kezelés, mint ahogy ma a sajtó egy részében olvastam. Igenis ezek lényegében érintik ma az agrártársadalom exisztenciáját, melyek megoldása égetően sürgető. Ezzel kapcsolatban arra kérem képviselőtársaimat, ne vonjanak itt vonalat az egyes agrárkategóriák közé, amelyek bevonandók lesznek a földteherrendezésbe, legfeljebb a megsegítés 96. ülése 1932 június 3-án, pénteken. mértéke tekintetében legyen igazságos progreszszió lefelé. T. Ház! Itt a tegnapi vita folyamán ismételten szóbakerültek a falu szociális bajai. Tapasztalatból tudom, saját kerületemből, hogy miért van ott baj a munkásosztály körében. Azért, mert a nagybirtok fizetésképtelen lett, nem tudja fizetni a napszámot, nem vet kapásnövényeket, már pedig a kapásnövényeknél alkalmaznak munkásokat. Igenis, a nagybirtok válsága szorosan összefügg a falu szociális munkáskérdésével. Mikor tehát mi itt a földteherrendezésről, az adósság konvertálásáról beszélünk, nézetem szerint helytelenül járunk el, hacsak bizonyos kategóriákra terjesztenök ki ezeket az intézkedéseket. Követelem, hogy a földteherrendezésnél a legnagyobb előnyöket, a kisember kapja, de a munkások érdeke az is, hogy a nagybirtok is szanáltassék. En a kormányt arra kérem, hogy ne húzza és halogassa ezeknek a kérdéseknek a rendezését bizonyos régi mentalitásból eredő szempontok miatt. En jól tudom, hogy a régi iskola emberei félnek az ilyen erőszakos beavatkozástól a pénzügyi politikában, itt azonban «lenni, vagy nem lenni» exisztenciális kérdésekről van szó. Annyit koncedálnék legfeljebb: Rendben van, ne állítsák végleges rendezéssel befejezett tények elé az országot, hanem annyit igenis legalábbis meg kell tenni és pedig sürgősen, — ez a bankoknak és a pénzintézeteknek a saját érdekükben is áll, mert különben semmit sem látnak pénzükből —hogy a gazdát ezen a nehéz helyzeten átsegítsük, hogy összeszedje magát és jobb időkben, alacsony kamatok mellett, eleget tehessen hoszszúlejáratú hitelek formájában kötelezettségeinek. Mert teljesen téves az a beállítás, mintha az agrártársadalom egyszerűen le akarná magáról rázni az adósságok terhét és nem akarna fizetni. Nem tud fizetni és nem is fog tudni fizetni, ha nem hozzuk abba a helyzetbe most, hogy ezt a nehéz időt megússza, de úgy, hogy megmaradjon nemcsak a földje, hanem a földhöz szükséges instrumentuma is. Nálunk mindig csak a földet nézik, csak a földet látják vagyonnak. Egyszer utaztam egy amerikaival, aki azt kérdezte tőlem, hogy Esterházy hercegnek mennyi földje van. Megmondtam, hogy hány százezer. Mire azt amerikai azt kérdezte: Tessék megmondani, mennyi az ő mobil vagyontőlkéje, amely benne fekszik a vagyonban s akkor majd megmondom, <hogy gazdag emher-e az illető,. Gondoskodni kell tehát a kormánynak intézkedései révén arról, hogy a gazdának a szükséges inventárja, instrukciója, üzemi tőkéje, amely a gazdaság továbbviteléhez szükséges, szintén ne kerüljön kalapács alá, mert hiába védjük mi a földet, ha a föld mellől elviszik az állatot és a berendezést, akkor a földet munkálni és a mezőgazdasági termelés folytonosságát biztosítani nem tudjuk. Az is bizonyos, hogy ezek az intézkedések csak enyhítik a válságot, de nem oldják meg. Megoldani a válságot csak alkalmas kereskedelmi szerződésekkel, vám- és tarifapolitikával tudjuk. Itt a kormány figyelmét felhívom egyik szimptornára. Ma, amikor azt kell látnunk, hogy hiába kötünk mi kereskedelmi szerződéseket, azokat csak addig tartják meg a szerződő államok, amíg azok nekik kedveznek és amint nekik kellene bizonyos^ áldozatokat hozni, máris felborítják a megállapodásokat, akkor azt kell mondanom, hogy^ igenis, a kormánynak először meg kell próbálnia a békés és barátságos utat, hogy ezek az anomáliák megszűnjenek, hogy az illető államok a kereskedelmi szerződésekben vállalt