Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-95

48 At országgyűlés képviselőházának i Miután kénytelenek vagyunk új piacokat hódítani, — kereskedelmünk fáradhatatlanul küzd is eziránylban, sőt áldozatokat is hoz k

— tehát a deviza-rendelkezéseknek is oly irányt kell felvenniök, amelyek lehetővé teszik ezeknek a piacoknak meghódítását. En csak egy logikus és azt hiszem, senki által sem vitatható és meg sem cáfolható érvvel jövök, hogy amikor választanunk kell, hogy egy bizonyos piacra, mondjuk Máltába tudnánk marhát szállítani, de teljes devizabeszolgáltatással ez nem járható út, viszont 50%-os beszolgáltatással járható út, akkor válasszon a Nemzeti Bank aközött, (hogy vagy 50% devizát kap és akkor megy a marha, vagy ha nem megy a marha és egyáltalán nem kap devizát. Ilyen esetben, azt (hiszem, nem is lehet vitatkozni arról, hogy megfelelő devizakedvezményt kell adni. Hangsúlyozom, hogy ezt nem lehet sablonossággal intézni, mert amikor •Svájcba szállítunk marhát, onnan tényleg lehetséges a teljes devizát beszolgáltatni, de egy máltai szállítás lehetőségénél ez a kalkuláció másként mutatkozik. Bátorkodom példának felhozni, — mert nem hiába beszélek éppen Máltáról — hogy igenis kikutattam a máltai piacot. Megfelelő nehézségek után le is szállítottunk Máltába egy prólbaszállítmányt, amelynek beérkezte után az összes számadatokat bátorkodtam a földmívelésügyi minisztériumban bemutatni. A földmívelésügyi minisztérium hivatalos képviselője meggyőződést szerzett arról, hogy ez a máltai út nagyon járható és oda hetenkint száz darabot ki tudnánk szállítani. Igen ám, de ez deviza szempontból nem lehetséges azért, mert a marha egy körülbelül 28—32 fillér közötti ára számítódott vissza ab magyar termelő, amely ár mellett középminőségű marhát sem lelhetett beszerezni. A földmívelésügyi minisztérium teljes belátással 50%-os devizakedvezményt r kívánt biztosítani a Máltába irányuló szállítmányoknak és minden lehetőt elkövetett, hogy ez az 50%-os devizakedvezmény a Nemzeti Banknál ki is szoríttassák. Azt természetesen nem is kell bővebben magyaráznom, hogy a Nemzeti Bank elgáncsolta a dolgot és ma ott tartunk, hogy a máltai heti száz darabos piacot, amelyet meghódítani módunkban lett volna és amelyet módunkban lett volna a magyar marnának lekötni, időközben megint elvesztettük. Ezek olyan kérdések, amelyek igazolják, hogy milyen közgazdasági előrelátással lehet csak ezeket a devizaprőblémákat kezelni és éppen ezért szükségesnek tartom, hogy kereskedői szemmel esetről esetre állapíttassák meg az exportnál az a szükséges devizakedvezmény, amely exportunkat elősegítheti. Ebben olyan közgazdasági faktorokból álló bizottságnak kell működnie, amely gyorsan, a közgazdasági és pénzügyi szempontokat szem előtt tartva, dönt a befutott kérvények fölött, esetről esetre megállapítva az esetleges deviza'beszolgáltatási kedvezményt. Ilyen úgynevezett tárcaközi bizottság működik is. Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy az abban helyet foglaló földmívelésügyi minisztériumi megbízottnak a véleménye rendszerint nem tud érvényesülni más véleményekkel szemben. Az exportlehetőségek nagyrészben ugyancsak függnek azoktól az ellenszolgáltatásoktól, amelyeket a minket környező államok kívánnak tőlünk. Inkey Pál t. barátom ma rámutatott részletesen a fakérdésre. Az ő gondolatát »5. ülése 1932 június 2-án, csütörtökön. csak folytatni kívánnám azzal, hogy a mezőI gazdaság exportja a faimporttal ma többé kevésbbé olyan szoros összefüggésbe jutott (Ügy van! half elől.) és különösen osztrák és cseh részről a fakérdés politikailag és gazdaságilag annyira nehéz esetté vált, hogy ma azon a ponton vagyunk, ahol ellenszolgáltatásokat fabehozatal ellenében leginkább ki tudnánk csikarni. Rámutatott Inkey Pál arra is, hogy az osztrák áru drágább, mint a cseh vagy jugoszláv áru, ő azonban a konklúziót másképpen vonta le, mint én, aki ezzel a kérdéssel elég hosszasan és soká foglalkoztam és aki arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fakérdés csak úgy oldható meg ebben az országban, hogy ha egy szindikátus létesíttetnék és ennek kezébe rakná le a kormány azokat a behozatali engedélyeket, amelyek alapján a fa külföldről behozható lenne. Eá fogok röviden térni, hogy miért ez az egyetlen megoldás. Nem kívánhatom attól a kereskedőtől, hogy behozzon 8 pengővel drágább osztrák fát, amikor a román fa olcsó. Nekem vagy vissza kell fizetnem azt a 8 pengőt annak a kereskedőnek, vagy pedig egyszerűen román vagy jugoszláv árut fog behozni. Ha tehát azt akarom, hogy én mint kor mány dirigálhassam a behozatalt ebben az országban, akkor egy olyan szervnek kell alakulnia, természetesen úgy a földmívelésügyi minisztérium, mint a kereskedelemügyi minisztérium kiküldötteinek részvételével, amelyen kívül más behozatali engedélyt nem kaphat. Ez a szerv éppen a kormány intenciója szerint, mondjuk a szükségletnek 40—50%-át — csak házszámokat mondok — Ausztriának, 30%-át Csehszlovákiának, 10%-át Komániának adná és ezzel biztosítaná, hogy fát tényleg máshonnan ne lehessen behozni és egész kereskedelmi szerződésünket erre tudná felépíteni. Ez a szerv, amely különböző országokból hozza be a fát, a drágább fát összekeveri az olcsóbb fával és egységes áron bocsátja a fakereskedelem rendelkezésére. Nem nyereségre alakult szindikátusról volna itt szó, hanem olyan szindikátusról, amely letéteményese azoknak a jogoknak, amelyeket ma a kormány kezébe kell adni, ha azt kívánjuk, hogy eredményes külkereskedelmi politikát tudjon folytatni. (Sauerborn Károly: Megeszi a bürokrácia!) A fakereskedőkbőí alakuló szindikátus bonyolítaná ezt le, ami semmi bürokráciával nem járna. Az állam megbízottjai azért ülnének bent ebben a szindikátusban, hogy azok^ állapítsák meg a szükséges kontingenst. Hozzá kell tennem, hogy ez .at téma tárgyaltatott is már, és az érdekképviseletek — éspedig úgy a termelő, mint a fakereskedő érdekképviseletek —magukévá is tették ezt a gondolatot. A földmívelésügyi miniszter úr ugyancsak magáévá tette, sőt a minisztertanácsiba is bekerült, de általaim nem ismert okokból ott elvetették. Meggyőződést szereztem arról, hogy úgy az osztrák, mint csehszlovák részről őrömmel fogadták volna ezt az elgondolást, mert például a cseheknek ajánlottunk fel ugyan egy 15.000 vagónos luftkontingenst, — annak kell neveznem, mert végeredményiben csak szabad ennyit behozni, de ha más olcsóbban ad, akkor onnan nem jön be semmi — de sokkal szívesebben veszik, ha ők bizonyos százalékarányban részesülnek a belföldi szükségletből és akkor pozitív kalkulációval számolhatnak. Ez természetszerűleg csak az épületfára vonatkozik, amely körülbelül 40.000—45.000 vagont tesz ki. Egyedül az épületi a behozatala nagyobb összeggel jelentkezik