Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-95

Az országgyűlés képviselőházának 95. szükséges, mert amíg tíztonnás kocsin a Budapestre szállítás 24 koronás háborúelőtti búzaár mellett 120 pengőbe került, addig ma a 9 pengős búzaár mellett 240 pengő a tarifa. Ez anomália, ez lehetetlenség. A bőrgyárak importálnak idegenből nyersbőröket, itt pedig egy birkabőr 20 fillér. Vámvédelemben kell részesíteni a magyar állatbőrt, hogy a termelő legalább az állat bőre után kapjon valamit. Az export- és a devizapolitikáról nem akarok külön beszélni, sem a kamatleszállításról, mert ezt agyon és agyon csépelték, azonban, sajnos, máig sem látjuk ennek eredményét. Ennek folytán nem vagyok abban a helyzetben, hogy a költségvetést elfogadjam. (Éljenzés és taps a baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Griger Miklós jegyző: Báró Biedermann Imre! Br. Biedermann Imre: T- Képviselőház! Előttem szólott t. képviselőtársam annyi problémával foglalkozott megfelelő igazsággal, hogy azokra reflektálni nincs is módomban. A múltkor felszólalásomban bátor voltam csak a kamat- és hitelkérdésről beszélni, amiről ma Kállay Miklós igen t. barátom bővebben mutatott ki olyan tényeket, amelyeket ebben a Házban, úgy látom, pártkülönbség nélkül egyformán minenki elismer. (Ügy van! jobbfelől.) A való tényállást és a levont konklúziót a felszólalt képviselő urak közül csak egy vonta kétségbe, Eber Antal t. képviselőtársam, aki teoretikus bank-morfon dir ozással igyekezett kimutatni azt, hogy a betét igenis összefüggésben áll a kamatkérdéssel és hogy óriási veszély mutatkoznék a kamat leszállításával, mert a betéteket kivonnák. Erre a témára kitérni nem kívánok, mert a múltkor félórán keresztül csak ezt a témát kezeltem és olyan világosan dokumentáltam, hogy ez a teória hamis és ez csak olyan emberek agyában születik meg, akik bizonyos régi, ortodox konzervatívizmussal kívánják a tőkekérdést saját érdekeik és saját üzemeik fenntartása szempontjából beállítani. Mai beszédemben két körülményre szeretnék kitérni. Az egyik az, hogy mik azok a dolgok, amelyek bennünket a kivitelben elsősorban gátolnak. Itt talán még nem hangzott el az, hogy a kivitel kérdése szempontjából miért tartom én legfontosabbnak és legsürgősebben megoldandónak az állatkivitel kérdését. Kenyeres igen t. képviselőtársam rámutatott arra, hogy az állatkivitel sokkal nagyobb komplexus és nagyobb értékeket képvisel, mint az egész gabonakérdés. De tovább kívánok menni ebben a kérdésben azért, mert az állatkivitel szoros összefüggésben van az állattenyésztéssel is. Ez az ország nincs peredesztinálva arra, hogy gabonát és kukoricát termeljen, illetőleg annak termelését forszírozza. Nekünk tisztában kell lennünk azzal, f hogy a minket környező agrárállamok, Kománia és Jugoszlávia, csak a kukorica- és gabonatermelésre bazírozzák jövőjüket. Ezek az országok olyan olcsón termelnek, hogy azokkal a versenyt felvenni nem vagyunk és nem leszünk képesek. Az állattenyésztés kérdése azonban szorosan összefügg a magasabb kultúra kérdésével is és mi Magyarországon mindenképpen többet és jobbat fogunk tudni termelni, mint azok az országok, amelyek mezőgazdasági kulturális szempontból még messze alattunk állanak. Leglényegesebb, kulmináló pontja a magyar mezőgazdaságnak, hogy állattenyésztéülése 1932 június 2-an, csütörtökön. 47 sünknek nemcsak további fejlesztésével foglalkozzunk, hanem ebben látjuk a jövőt is, mert olyan kvalitást, amilyent mi állatban ki tudunk állítani, soha a minket környező, kevésbbé kulturált államok nem tudnak felmutatni. Most azonban az állattenyésztés és hizlalás terén elértük azt a stádiumot, amikor tulajdonképpen belefulladtunk a saját zsírunkba. Elismerem, hogy az erre hivatott szakemberek időt és munkát nem kímélve, törekszenek a cél elérésére és amikor az elismerés zászlóját hajtom meg úgy a földmívelésügy, mint a kereskedelmi és a külügyminisztérium urai^ előtt, akik ezeket a külkereskedelmi tárgyalásokat folytatják, ugyanakkor meg kell állapítanom mélységes tapasztalatok alapján azt, hogy itt igen határozott olyan hibák mutatkoznak, amely hibák kiküszöbölendők a jövőben és a rendszer hibájának minősíthetők. (Ulain Ferenc: Végre egy igaz szó! — Derültség.) A kereskedelmi tárgyalásoknak ez a bürokratikus konstrukciója az élet követelményeivel semmiképpen sem áll összhangban akkor, amikor órák alatt kell elintéznünk üzleti kérdéseket. Itt olyan átorganizálásra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a külkereskedelem kérdésével foglalkozó három, sőt négy minisztérium urai bizonyos plattformon, gyorsan, (bürokratikus elvek nélkül tudjanak kereskedelmi kérdésekben dolgozni s a megfelelő kereskedelmi és termelő szervezetek szakembereit bevonva ne hónapok alatt és ne akták alapján, hanem esetleg órák alatt olyan megállapodásokat tudjanak kötni, amelyek gazdasági érdekeinket megvédik. (Helyeslés a balközépen.) Méltóztassék elhinni, hogy tapasztalatok alapján állapítom meg azt, hogy némely kérdésben azért maradtunk alul, mert közben más ország gyorsabban és közvetlenebbül el tudta intézni, mint a mi saját külkereskedelmi képviselőink. (Ulain Ferenc: Szóval rossz volt a külkereskedelmi képviselet!) Azt látjuk, hogy az egész kontingentálás és legtöbb kedvezmény alapján felépített külkereskedelmi elgondolás a praxisban tulajdonképpen már meg^ is bukott. A jövő elgondolása nem lehet már más, — mert ránk kényszerítik — múint az úgynevezett cserekereskedelem forgalma. Ha pedig mi a cserekereskedelemben akarunk jobb pozíciót elérni, úgy szükséges az, hogy a «jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok» elvét valljuk és egy adandó üzletet ne szalasszunk el azért, mert esetleg holnap vagy egy hónap múlva jobb megállapodást tudnánk kötni. Ez különösen állatkereskedelmi szempontból rendkívül fontos, mert arra is tudnék példákat felhozni, hogy az állatkivitel tekintetében a jobb reményében nem használtuk ki az adott helyzetet, viszont az állat eszik, az nem olyan cikk, amelyet polcra lehetne tenni, az állatnak takarmány kell s a gazdák takarmánya fogyóban van, tehát nem várhatunk a jobb eshetőségre, hanem a lehetőséget ki kell használnunk. E tekintetben ki kell térnem elsősorban a deviza-kérdésekre, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy a deviza-kérdés is olyan, amely nemcsak pénzügyi szempontból bírálható el, hanem közgazdasági szempontból is. A népszövetségi jelentés is arra utal, hogy távolabbi új piacokat kell keresnünk terményeink elhelyezésére. A kereskedelem nem bírja el a devizarendeletek sablonosságát, inert ami lehet járható út esetleg osztrák vagy cseh relációban, az semmiesetre sem járható út görögországi vagy máltai, vagy északafrikai relációban.