Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-102

Az országgyűlés képviselőházának 102. ülése 1932 június 10-én

y pénteken. 499 nincs Magyarországon, aki ne volna lojálisabb a nagy olasz nemzet iránt, mint én, aki talán akkor, amikor a magyar hivatalos körök még messze voltak az olasz barátságtól, mindig hangoztattam, hogy Magyarország* nagyon régi, nagyon^ alapos és szinte változhatatlan érdekközösség fűzi az olasz nemzethez. És soha nem tagadtam azt sem, hegy az olasz nemzet volt az, amely bennünket kiemelt a legcsúnyább és legmegalázóbb politikai és szellemi blokádból, valósággal egy börtönből. A magyar nemzetnek hálásnak kell lennie azért, hogy az olasz nemzet vezére és .az olasz külpolitika vezetője minden alkalmat megragad arra, hogy egyfelől a revízió gondolata mellett leszögezze magát, másfelől hangsúlyozza azt, hogy Olaszországnak szinte nemzeti kötelessége elsősorban Magyarországot és Ausztriát megsegíteni. A magyar nemzetnek hálával kell elismernie azt is, hogy a leszerelési konferencián Grandi olasz külügyminiszter mondta azt a legőszintébb, legnagyobb stilű, legbátrabb leszerelő beszédet, amelyhez mi a legközelebb állunk és Grandinak legutóbbi kamarai beszéde is újból megállapítja azt, amit az olasz kormány, a Tardieu-féle javaslatra adott válaszában már hangsúlyozott, hogy mindenekelőtt és elsősorban Magyarországot és Ausztriát kell f megsegíteni. Nem feledhetjük el azt a fenséges pátoszt és elismerést sem a magyar nemzet iránt, amellyel az olasz nemzet a mi elesett hős repülőinket fogadta Kómában és kikísérte őket Magyarország felé. De mindez nem változtathat azon a tényen, hogy az osztrák-olasz-magyar gazdasági kon strukció nem lehet más, mint egy átmenet és egy expediens. Nem >az olasz-magyar barátságról mondom, hogy ez expediens" és átmenet, mert azt is hangsúlyozom, hogy Olaszországot nekünk kellene kérnünk arra, hogy ia Duna völgyéről ne vegye le kezét. Mert ha teljes érdektelenséget jelentene be a dunavölgyi kérdésben Olaszország, ennek csak az a konzekvenciája lehetne, hogy a kisentente újból olyan hatalmi tiílsiúlyra jut, amellyel mi megbirkózni nem tudunk. Igenis, az olasz-magyar barátságnak fenn kell maradnia minden körülmények között és a magyar politika egyik alapjának kell lennie. Ennek a. barátságnak meg kell maradnia akkor is, amikor a Duna völgyében valaminő kiegyenlítődés történik és a dunai népek kibékülésével a magyar nemzet visszakapja a maga ősi természetes hivatását. A magyar nemzet hivatása ezer éven keresztül dunavölgyi hivatás. Hogy mennyire az, méltóztassanak megengedni, hogy egy nár számot olvassak itt fel, a mai szomorú "állapotok számadatait, amelyek még mindig bizonyítják azt, hogy Magyarország véglegesen és kiszakít hatatlanul ide van kancsolva a Duna völgyébe. Magyarország kivitele a dunavölgvi országokba 66*8%,Ausztriáé 39'6, Csehszlovákiáé 34*2, Romániáé 50'7, Jugoszláviáé 37-9, Lengyelországé 28"]. Bulgáriáé 22'3, Németországé 15*9%, 1930-ban A dunai népek között tehát a forgalom 50%-on felül csak Magyarország részéről bonyolódik le a Duna völsyébeír és pontosan 50%-kal Komán ia részéről. Minden más ország sokkal kevésbbé dunai ország, mint mi vagyunk. A magyar külpolitikának meggyőződésem szerint nem lehet megmaradnia iá következő időkben albban a határtalan passzivitásban, amelyben ma leledzik. A magyar külpolitika nem, intézheti el Magyarország sorsát azzal, hogy a külügyminiszter úr itt a vizűmről mond egy nagy expozét és a magyar nemzetnek sorsKÉP VISELŐKAZI NAPLÓ IX. döntő kérdéseit mellékmondatokban intézi el. A magyar külpolitika, akármilyen nyomorult helyzetben vagyunk ma, nem lehet csak egyszerűen a ma továbbvitele a holnapig. Magyarország, úgy ahogy ma 'Van, mlég min'dig jóval nagyobb, jóval kompaktabb és faji szempontból sokkal egységesebb, amellett rendkívül kiváló politikai stratégiai helyzetben van, szemben^ azzal^ a Szerbiával, amely a maga szegénységélben és nyomorúságában mert és tudott komoly európai külpolitikát csinálni. De nein fogadom el a magyar társadalomnak azt a tetejét sem, amely szemben a kormány habozásával, szemben a kormány külpolitikai^ eszmeszegénységével, egyszerűen csak a revíziót hangsúlyozza. A. revízió nem merítheti ki a magyar külpolitika Programm ját, nemcsak ma, hanem a jövőben sem. Akármennvire hívei és harcosai vagyunk a revíziónak, a revízión kívül vannak más sorsdöntő kérdések is és sokkal fontosabbnak és előbbrevalónak vallom — és itt szembeszállók, ha kell, az egész magyar társadalommal — a magyar kisebbségek sorsának biztosítását, sokkal sürgősebbnek vallom ezt, mint azt a revíziót, amelynek ma, ebben a pillanatban, sem belpolitikai, sem külpolitikai alapjai nincsenek meg. Ha ebben a pillanatban ez a széttagolt, lelkében és gazdasági életében valósággal öszszezsugorodott_ magyar nemzet kellene hogy revíziót csináljon, a mai külpolitikai viszonyok között ez a revízió csak egy közönséges határkiigazítás volna, ami nekünk nem lehet elég. Annál kevésbbé, mert ennek a 'határkiigazításnak a konzekvenciája egy új Locarno volna és a magyar nemzet ma, amikor a kisentente államai valósággal düledeznek gazdaságilag és politikai szempontból, nem mehet bele egy ilyen piszlicsár revízióba. Ezenkívül van még egy másik kérdés is, amelyet a magyar külpolitikának egyik tengelykérdésévé kell tenni: nekünk hangoztatni kell és dolgoznunk kell azon, hogy az elszakított részek, a Felvidék, Erdély, Horvátország, Délmagyarország, Nyugatmagyarország és a Kárpát-alja, megkapják a maguk autonómiáját. Nekünk erre kell dolgoznunk. Három kérdés áll tehát az én felfogásom szerint a magyar külpolitika előtt: először dolgozni a dunai népek egységén, mert a dunai népek gondolatának mi vagyunk az őrzői, a dunai népek gondolatát végeredményben Magyarország kikapcsolásával nem lehet megoldani; azután dolgozni a magyar kisebbségi kérdés megoldásán és végül az elszakított területek autonómiáján. Mert sem a belpolitikában, sem a külpolitikában nem látom ennek a nagy átalakulásnak még a gondolatát sem, még a távoli tervét sem, amire itt szükség van, én bizalommal nemcsak hogy a kormány iránt, de ez iránt a parlament iránt sem lehetek. Sokat beszélünk itt a nemzeti összefogásról, a nemzeti koncentrációról. En a nemzeti koncentráció híve vagyok, de nemzeti koncentrációt egy olyan parlamentben, amely elvágta a köldökzsinórját a magyar nemzettől, nem várok. En sokkal szerényebben fogalmaznám meg az elkövetkező hónapok problémáját a kormány és az ellenzék között. (Halljuk! Hallmk! balfelől.) Nem nemzeti koncentráció kell, mert ebbe nem megy bele a többség és^ nem hiszem azt, hogy egy életképes, az országot a bajból kivezetni tudó nagyszabású reform gondolatában itt ellenzék és kormány össze tudna fogni. 67