Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-102

452 Az országgyűlés képviselőházának 102. ülése 1932 június 10-én, pénteken. tésben megjegyezve, hogy micsoda — szintén kiment 10 millió pengő. (Egy hang a baloldalon: Követségekre!) Hogy csak a követségekre ment volna ki

% ez nem valószínű, mert az egész külügyminisztérinmi költségvetés nem haladja meg a 7—8 millió pengőt, de tény az, hogy valami állami célra kiment még 10 millió pengő. Az állam tehát a maga kölcsöntartozásaira és valami egyébbre összesen 20 millió pengőt vitt ki valutában e három hónap alatt. Az ember esze megáll, mert látja, hogy itt mindenesetre valami zavaros. Ha pedig visszamegyek a Tyler-féle második jelentésre, amely az 1931 július 17-től december 31-ig terjedő időre vonatkozik, ott megint azt a különös jelenséget látom, hogy amíg a mezőgazdasági, de nemcsak mezőgazdasági, hanem egész exportunk ez alatt a nem egészen hat hónap alatt 65 millió pengőt reprezentált, — ennyi folyt be a Nemzeti Bankba ez alatt az idő alatt — importunk pedig kitesz 45 millió pengőt, nyilvánvaló tehát, hogy a kivitel számára megint óriási prémiumnak kellett lennie. Es ha a mezőgazdasági kivitel produktumát szeptember, október és novemberi időszakban szintén csak 70%-nak veszem, akkor is az eredmény az, hogy körülbelül 45 millió pengő esik az agrártermelésre és ha 30%-os veszteséget veszek, akkor itt megint 15 milliós veszteség van a mezőgazdaság számára. Az általán ismertetett adatok szerint az elmúlt tíz hónap alatt a mezőgazdaság körülbelül 25 millió pengőt fizetett rá erre a devizagazdálkodásra; de le kell szögeznem, hogy Éber Antal t. képviselőtársunk szerint 100 vagy 80 millió pengő volt a ráfizetés és sokan vannak, akik havonta 7 millióra teszik ezt a ráfizetést s ez úgylátszik az Éber Antal-féle felfogással harmóniái. Minden kétségen felül áll tehát az, hogy a mezőgazdaság kontójára megy ez a devizagazdálkodás, az ország általános közvéleményének tiltakozása ellenére és semmiféle intézkedés nem történik abiban az irányban, hogy valamiféle javulás álljon elo. Le kell egyébként szögeznem, hogy az, elmúlt esztendő második felében, f tehát é^noen a jelenlegi kormány tevékenysége alatt, 117 millió pengőnek megfelelő valutát szolgáltattak ki, amely 117 millió pengőből csak az állami tartozásokra 32 millió pengő ment ki, azután a kommunális tartozásokra 15 millió pengő, ami együttvéve 47, kereken 50 millió pengő valutában. Vannak azután itt ebben a kimutatásban egyéb ilyen szolgáltatások is felsorolva. Például külföldi bankoknak ment 8 millió pengő, vagy más hosszúlejáratú tartozásokra 14 millió pengő, végeredményben, mint mondottam, 117 millió pengő ment ki. A valutáris elvérzés tehát minden kétségen kívül fennforog, ez végbement és itt a kormány, amely nem cselekszik. Vájjon nincs-e jogunk nekünk, a képviselőháznak és az egész magyar nemzetnek és társadalomnak, a mezőgazdaságnak elsősorban, de talán a magyar társadalom többi rétegének is felvetni azt a kérdést, hogy lehet-e ezt a kormányt^ politikai bizalommal felruházni és nem tény-e az csakugyan, hogy a tudatlansággal párosult tehetetlenség az irányító koefficiensek a kormány gesztiójálban? De tovább megyek. A múlt esztendőben éppen Korányi igen t. miniszter úr intervenciójával és az ő miniszteri állásának elvállalásával kapcsolatosan indult el ez a transzfermoratóriumos probléma. Megcsinálták. Az első pillanatokban vajmi kevés ember volt, aki teljes biztonsággal megállapíthatta volna olyasvalamit csinálunk, amiről nem cudjuk, azt, hogy a transzfermoratóriummal megint hogy jó eredményre fog-e vezetni. Igyekszem konciliánsan leszögezni, hogy talán tévedtek, de jóhiszeműen tévedtek, végtére is az emberi ész yéges és sokszor^ kis viszonylatban a magánéletben is ugyanígy van, nem lehet tehát a kormányt gáncsolni azért, hogy minden úgy történt, ahogy történt, ha egy-két hónap múlva nem hallottuk volna mindenünnen, hogy a transzfermoratórium helytelen intézkedés, amelynek jó vége nem lesz, amelynek végén a kormány majd maga sem tudja, hogy mihez kezdjen. Ennek ellenére mi történt?- Jóllehet a transzfermoratóriumról — hiszen a többségi párt vezére, Bethlen István is ilyen nyilatkozatot tett — már a kormány maga is érzi, hogy rossz és annak ellenére, hogy itt a Képviselőházban a felszólalók mindegyike tiltakozott a transzfermoratórium ellen hónapok óta, most mégis végrehajtják azokat az adósokat, akiknek valutában kellett és kell a külföld számára fizetniök és elárvereztetik őket. A kormány pedig itt ül anélkül, hogy akár csak a f öldmívelésügyi miniszter úrnak is, aki az első érdekelt ebben a kérdésben, tiltakozó szava volna a pénzügyminiszterrel szemben lábban az irányban, hogy ezt a transzfermoratóriumot pedig tessék megváltoztatni; vagy anélkül, jhogy akár a többségi párt, — amelynek vezére szintén így nyilatkozott — szóvátenné, »hogy végre tegyünk valamit és szüntessük meg a transzfermoratóriumot- Nem a legképtelenebb tehetetlenségre mutat-e ez megint és nincs-e igazam, amikor leszögezem, hogy a tudatlansággal párosult tehetetlenség, ez a két szánalmas tényező az, amely úgy látszik, a kormányzatot összes gesztióiban vezeti. De van egy másik kérdés, amelyet ugyancsak szóvá kell tennem, mint az előbbit. Várta a nemzet, hogy amikor jött az új kormány és leszállította a fizetéseket és szükségadót vezetett be, egyidejűleg gondoskodni fog arról, hogy nivelláltassanak azok az árdifferenciák, amelyek a mezőgazdasásri és ipari cikkek árai között fennállanak. Mi történt? Megint semmi. Nem gondolt a kormány arra, hogy óriási disparités van a mezőgazdasági és ipari cikkek árai között, holott tudnia kellett volna, mert ebben az országban mindenki erről beszélt- a 'anok hasábokat közöltek róla. a képviselőházban egyik képviselő a másik után szólalt fel s kérte a földmívelésügyi és kereskedelemügyi minisztert, hogy méltóztassanak az árakat nivellálni. Hiábavaló volt minden beszéd. Végre megtörtént sok hóniani erőszakolás és kérlelés után, hogy kinevezte az igen t. kormány az. árelemző 'bizottságot, amelynek azonban természetesen hasonlítania kellett ahhoz a kormányhoz, amely őt kiküldte, és hasonlítania kellett ahhoz a többségi párthoz. Sem szakszerűség nem volt benne, sem erély nem volt benne. Nem is adtak számára impériumot, ennek következtében keletkezett egy gentlemanekből álló társa saß

1 és ennek ke

1 lett volna megoldania ezt a legsúlyosabb problémát. A h elvett, hogy az történt volna, aminek meg kellett volna történnie s amit tegnap legutóbb Eckhardt Tibor t. barátom tett szóvá- hogy árdiktátort küldtek volna ki, aki erélyes intézkedésekkel az egész vonalon rendet teremthetett volna. Megint mi volt a kiindulási nont? A tudatlanság és nyomban mellette a tehetetlenség. S itt nincs semmi mentsége a mélyen t, kormánynak. A transzfer-