Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-101

416 Az országgyűlés képviselőházának 101. ülése 1932 június 9-én, csütörtökön. téntek után alig- szorul bizonyításra. Tény az, hogy ez a parlament még ia Károlyi kormányzatának érája alatt is úgy dolgozott, hogy például az ellenzéknek egyetlenegy javaslatát, egyetlenegy módosítását, egyetlenegy kezdeményezését magáévá nem tette és el neïm^ fogadta. Interpellációikra alig kapnak a képviselők választ. Süket füleknek és süket falaknak besizél itt a képviselő, főként természetesen az ellenzéki képviselő. Azt kell mondani, nézzenek csak körül az urak, milyen ennek a parlamentnek külső habitusa is. Nézzenek körül, hogy egy olyan válság közepette, amely összeomlással fenyegeti az országot, milyen az az atmoszféra, amely itt ebben a törvényhozásban uralkodik. Nézzenek körül a hazának és sírjanak! Azt állítom tehát és ez a második tétele fejtegetéseimnek, hogy olyan időkben, mint amilyenek a mai idők, csak egy autoritással bíró parlament lehet az, amely az országot meg tudja menteni. Autoritásos parlament alatt olyan parlamentet értek, amelynek öszszetétele becsületes, európai értelemben becsületes és tisztességes választási eljáráson és választójogon alapul. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) A költségvetési vitában az egységespártnak egyik legprominensebb embere, az egysegespart alelnöke, Kállay Miklós képviselő úr volt az, aki beszélt a választójogról és hangoztatta, hogy szerinte a munkásosztálynak nem kell választójog, nem kell a demokrácia, a munkásosztály Európaszerte, világszerte a diktatúráért lelkesedik. Második, eléggé jelentős állítása az volt, hogy vájjon mi az oka annak, hogy a magyar munkásságtól nem lehet elérni azt, hogy nemzeti alapra helyezkedjék. Erre a két súlyosnak látszó argumentumra kéli néhány szóval felelnem; előbb az utóbbira; erre azt mondom, hogy a nemzeti alap és a demokratikus egyenjogúság egymás nélkül el nem képzelhető. Amikor tehát az angol vagy a francia munkás nemzeti alapon áll, akkor merném állítani, hogy nemcsak tudatosan, hanem tudat alatt is egész lényegében az nyilvánul meg és minden cselekvéséből és szavából az ütközik ki, hogy ő annak a nemzetnek egyenjogúsított tagja. Neki eszébe sem juthat, hogy a nemzeti alapvető kérdésekben elkülönüljön, mert ő úgy érzi, — igaz, hogy ez a vérében van — hogy ő egész kebeléből az ő országa keretében egyenrangú tényező minden más polgárral, hogy ő nem másodosztályú polgára az országnak, hanem igenis egyenrangú és egyenjogú polgára, azért el sem képzelhető tehát, hogy ő nem az ő nemzetének és országának alapjára helyezkedjék. A magyar munkásosztálynak egyszerűen nem is adtak módot arra, hogy nemzeti alapra álljon, mert ezzel a munkássággal mindig csak azt éreztették eddig, hogy másodrangú polgára és nem egyenrangú tényezője ennek a magyar társadalomnak, hogy őt kisebb, rosszabb jog illeti meg, mint az urakat, rosszabb jog illeti meg, mint az uralmon lévő osztályt, önök akkor reklamálhatják tőlünk a nemzeti alapot, a nemzeti érzületet, amely különben belőlünk nem hiányzik, ha önök megmutatják, hogy ezzel a munkásosztállyal valóban együtt éreznek, ha önök ezt cselekedetekben mutatják meg. Ezt eddig még nem láttuk és nem tapasztaltuk. (Űffy, van! Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Kertész Miklós: Egyik rész Vaduzban él, a másik rész Magyarországon meghal éhen!) Ami az egységespárt alelnökének azt a második argumentumát illeti, hogy a munkásosztálynak ma már nem kell demokrácia, hanem diktatúra, ez egyszerűen — objektíve véve — nem felel meg a tényeknek és nem felel meg a valóságnak. Az egy Oroszországot kivéve, ahol azonban történelmi elháríthatatlan okok játszottak közre, a munkásosztály mindenütt igenis demokratikusabb alapon áll, mindenütt a demokráciához ragaszkodik és csak törpe minoritások, hogy ne mondjam, szekták azok, amelyek egyes országokban nem a demokrácia alapján állnak és nem a demokrácia híveinek tekintik magukat. Ilyen többek között Németország is, amely azonban — mint tudjuk — politikai struktúrájában, mai közéletében, politikájában súlyosan beteg, ahol tehát nem csodáihatók a szélsőségek, a kilengések. Azonban amennyire nem felel meg az objektív ténynek az, amit a t. képviselő úr, az egysé^espárt alelnöke állított, annyira áll ezzel szemben az az igazság, hogy mialatt a munkásosztály a demokráciához ragaszkodik és a demokráciáért harcolt, azalatt a polgárság, ^ a burzsoázia széles nagy rétegei rabiátussá válnak és menekülnek a diktatúra s kísérletekbe, a fasizmusba és a ihitlerizmusba. T. Ház! Mondom, nemcsak a németországi hitlerizmus bizonyít e mellett a rabiátusság mellett és e mellett az esztelen kilengés mellett . . . Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy bírálatában tartózkodjék a sértő kijelentésektől. Buchinger Manó: Természetesen tisztelettel meg kell hajolnom az elnök úr figyelmeztetése előtt, de talán nem sértő, ha a sok bizonyíték mellett felhozom azt is, hogy itt közöttünk olyan jó magyar ember is, mint Meskó Zoltán t. képviselőtársunk, már odáig jutott, hogy a híres magyar bajuszviselettel szakítva, a csonka országnak megfelelő csonka bajuszt nyirat magának. (Derültség. — Téglássy Béla: Majd visszanöveszti!) Én nem tehetek e^vebet, mint hogy jóakaratúan figyelmeztessem Meskó t. képviselőtársamat, hogy csak növesszen újból szép nagy magyaros bajuszt, ha egyébért nem, azért, mert tudomásul veheti, hogy a hitlerizmus a legjobb úton van ahhoz, hogy a divatból kimenjen, (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egyelőre még nem! — Csizmadia András: Most jön divatba!) Nem nagyon jön divatba, t. képviselőtársam. Ezt a német viszonyoknak, a német állapotoknak fejlődése mutatja, (Csizmadia András: Bocsánatot kérek, Meskónak tömegek vannak a háta mögött!) T. Ház! Németországban a dolgok oda fejlődtek, hogy ott kifejezett katonai diktatúra került uralomra. Kifejezetten katonai diktatúra, amelynek Hitler bizony csak a statisztája lesz. Statisztaszerepet szánt Hitlernek: a történelem. (Farkas István: Mint nálunk a kisgazdáknak a nagybirtokosok!) Statisztaszerepet szánt neki a történelem olyan értelemben, hogy csak statisztája legyen azoknak a hatalmaknak, amelyek restaurálni kívánják a maguk uralmát. Az ő jelszavai, az ő úgynevezett programmhirdetései is semmi másra sem jók, nem is voltak jók, nem is lesznek jók semmi másra, mint hogy nyeregbe segítsék azokat a hatalmakat, amelyek ellen ő állítólag harcba szállott. Statisztaszerepet szánt neki a történelem. S az a fejlődés és az a fordulat, amely ma Németországban beállott, mutatja is, hogy ő semmi más, mint amit a német szó ilyen esetekben szokott kifejezni: der betrogene Betrüger, mert még mielőtt az uralmat magához ra-