Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.
Ülésnapok - 1931-101
Az országgyűlés képviselőházának 101. ülése 1932 június 9-én, csütörtökön. 355 lességét és szükségességét. Igaz ugyan, hogy ez a kormány kevésbbé hibás ebben, mint az előbbi kormány, amely az elmúlt évtized alatt, egy termelési invesztíciós politika idejében és lehetősége mellett falupolitikáról, kisgazdapolitikáról beszélt, teátrális kézfogásokat rendezett, de nem gondoskodott a mezőgazdasági népesség oktatásáról, arról a szakoktatásról, amely minden falupolitikának legbiztosabb alapját adja. Faluszövetségi politikát követett, de falupolitikát nem követett és ami a legfontosabb, szövetkezeti politikát nem folytatott, a szövetkezeti termelést nem támogatta, szövekezeti apparátust nem épitett fel, pedig meggyőződésem szerint a kis gazdasági egyedek^ boldogulása csak szövetkezeti fogyasztás és értékesítés mellett biztosítható. Ha elismerem, hogy a jelenlegi kormány a mai nagyon nehéz helyzetben sokkal súlyosabb feladatok előtt áll, amikor a kisgazdaságok megsegítésére kell vállalkoznia, mégis hiányolom azt az elszánt és minden akadályon áttörő akaratot, amely csekélyebb eszközökkel is, de legalább részben meg tudja valósítani ezt a feladatot. Végül egyáltalában nem látok semmi felismerést a termelési politikában és a termelési eszközök birtokára nézve, Nem látom, hogy a kormány a kartelitörvényt végrehajtaná, nem látom, hogy a kormány árszabályozó működést folytatna és végül nem látom, hogy a kormányzat beleavatkoznék a magyar gyáripar reorganizációjába, pedig ezen a ponton úgy a kartellkérdést, mi irt az árszabályozás kérdését is teljesen kielégítően meg lehetne oldani. Erre bárki azt mondhatja, hogy a gyáripar reorganizációja nem állami feladat, hanem a magántőke és a magántulajdon feladata. Az állam ne avatkozzék bele olyasmibe, amihez semmi köze nincs. Ezzel szemben azonban azt merem állítani^ hogy tény — lehet, hogy sajnálatos tény, de tény az, — hogy a kötött gazdálkodás rendszerében nyakig benne vagyunk, hogy főleg a devizagazdálkodás óta, amióta a Nemzeti Banktól függ export- és importpolitikánk a maga egész terjedelmében, mi a kötött gazdasági rendszerben élünk, érezzük annak valamennyi hátrányát, de egyetlen előnyét, a tervszerűséget, a központi irányítást nélkülözzük. Mi a gyáripar belső fogyasztási területének szempontjából a valóságos helyzet 1 ? A belső fogyasztás bizonyos adottság, amely esztendőről esztendőre, csökken, de minden egyes esztendőre bizonyos adottság, amelyet túllépni nem lehet. Ezt a jelen sza'bályozásnéküli, fejnélküli versenyben túl sok kéz, túl sok gyár igyekszik a maga részére kihasználni, tehát egyetlenegy kapacitás sincs teljes mértékben kihasználva, sőt a gyártási kapacitásának csak egy töredékével áll munkában. Itt a termelés gazdaságos nem lehet. Ennek következtében minden gyár mindenféle egyéb cikk gyártására kénytelen a maga gyártási politikáját adoptálni, aminek következtében egyetlenegy cikk előállítása sem rentá-bilis. Ez az állandó, nem rentábilis ipari gazdálkodás a gyengébb gyárak helyzetének megrendüléséhez, e gyárak bezárásához vezethet és vezet, ami egyrészt adóalanyokat semmisít meg, másrészt a munkanélküliség fokozásához járul hozzá. Ml tehát az allam szempontjából ezen a téren a teendő? Az államnak bele kell nyúlnia az ipari termelés rendjébe és pedig akként, hogy először az ipari cikkkek gyártását el kell osztani a különböző gyárak között, viszont egyes cikkek gyártását egyesíteni kell lehetőleg egy vagy két gyárban, úgy hogy minden gyár lehető kihasználása és minden cikknek kevés helyen való előállítása biztosíttassék. Ebben az esetben azonban az árat a szabad verseny többé biztosítani a maga részéről nejn tudja, minthogy a vagy monopolisztikus termelő gyár, vagy kevés gyárnak a szövetsége az árak egyoldalú kialakításával tudja a maga részére a hasznot biztosítani és ennek következtében az állam ellenőrző joga az árkalkuláció és az illető ipar reorganizációja terén kell, hogy a fogyasztó közönség javára érvényesüljön. (Buchinger Manó: A nagy földbirtokoknál is meg kellene csinálni! — Gr. Somssich Antal: Ott is érvényesül ez!) A nemzeti termelésre egy ilyen reorganizáció ihaszonnal járna. Ezt igazolni lehet a cukorgyártás nemzetközi megszervezésével, amellyel szemben nekünk birtokosoknak kifogásunk van, de amely ipari gyártási ár önmaga ma Európában még mindig legrentabilisabb. Ez azt igazolja, hogy egy ilyen ipari tervgazdálkodás csak nemzetközi viszonylatban tud igazán átütő eredményt felmutatni, de hogy nemzetközi együttműködés lehetséges legyen, az iparnak nemzetközi körzetekbe kell először felszerveződnie, hogy azután egyenlő rangú tárgyalófélként jelenhessen meg a nemzetközi tárgyalások asztalánál is. Az állam kötelessége tehát egyrészt az ipar átszervezésére befolyást gyakorolni, másrészt pedig az ármegállapítás, illetőleg az. árellenőrzés terén komoly munkát kifejteni. Hogy gyakorlatilag miképpen kellene ezt csinálni? Véleményem szerint elegendő a gyáripart felhívni arra, hogy záros határidőn belül ismertesse azt a racionalizálási tervezetét, amelyben a gyártási lehetőségeket egymás között felosztja az adottságok figyelembevételével, a kapacitás lehető kihasználásával és valamennyi üzem aránylagos foglalkoztatásával. Meg vagyok róla győződve, — minthogy az iparban benne van a hajlandóság, benne van a kívánság, hogy ilyen reorganizációt végrehajtson, — hogy az államnak ebben az irányban kifejezett felszólalítása már eredménnyel jár. (Sándor Pál: Papiroson!) Ha nem jár eredménnyel, akkor az államnak, mint döntő bírónak kellene beleszólnia úgy az átszervezés perfektuálásába, mint az árkalkulációnak a fogyasztás szempontjából való állandó ellenőrzésébe, a fogyasztó szempontjából. (Sándor Pál: Ez az etatizmus! — Szilágyi Lajos: Uniformizálás! — Jánossy Gábor: Utópia!) Ez egy mérsékelt tervgazdálkodási felfogás, amelytől a magángazdaság saját érdekében nem tud elzárkózni, mert ha a célszerűséget, a statisztika által adott tudást nem tudja a maga szolgálatába állítani, akkor annak ellenére, hogy a termelést felépítette, a fogyasztást tönkreteszi. (Sándor Pál: A bolsevizmushoz közel van! — Bródy Ernő: Ez nem állami feladat! — Sándor Pál: A bolsevizmushoz közel van ez a felfogás! Bródy Ernő: Az állam közigazgasson! — Jánossy Gábor: Ez Morus Tamás államregénye! Utópia!) Ezen elgondolásra fel lehetett volna építeni Európában a fogyasztási rendszert, ez azonban tíz esztendő óta nem valósult meg, a magángazdaság nem tudott ezzel a programmal megbirkózni. De nemcsak ezekből a felismerésekből, hanem más szempontokból is bizalmatlansággal viseltetünk a jelenlegi kormányzat pénzügyi politikájával szemben. Ez az egész pénzügyi politika csak a lefaragás gondolatában él, csak a halált tartja szem előtt és az élettel egyáltalában nem gondol. Azok a közgazdasági elvek,
