Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-100

Az országgyűlés képviselőházának 1 Brandt Vilmos jegyző: Farkas Tibor! (Peyer Károly: Az egységespártból legalább egy bejöhetne! — Jánossy Gábor: Bizottsági ülésen vannak! — Peyer Károly: De nem az egész párt! Kétszáznegyvenen vannak!) Farkas Tibor: En azt hiszem, hogy az országnak egy is sok abból! (Pakots József: Ügy van!) T. Ház! A pénzügyminiszter úr a tegnapi nap folyamán néhány megjegyzést tett az általam benyújtott határozati javaslatokkal kapcsolatban. Ezekre óhajtok néhány szóval reflektálni. A pénzügyminiszter úr többek között azt mondotta: a dohányjövedék megvizsgálására nincs szükség, ez a pénzügyminiszter úrnak a dolga és nem lehet elképzelni, hogy a törvényhozás adminisztratív ügyekbe beavatkozzék. En azt hiszem, hogy ezzel a pénzügyminiszter úr olyan álláspontot foglal el, amely közjogilag legalább is vitatható. En azt hiszem, hogy a törvényhozásnak egyik funkciója az adminisztráció ellenőrzése, ennek pedig nem teszünk eleget akkor, ha a pénzügyminiszter úrhoz fordulunk esetleg egy olyan kérdésben, amely kérdésének megvizsgálása éppen a magasabb pénzügyi igazgatás ellenőrzése szempontjából szükséges. En tehát azt hiszem, hogy az az álláspont, hogy bizottságoknak vagy egy bizottságnak direkt betekintése ne legyen az adminisztrációba, legalább is téves. A pénzügyminiszter úr azután határozottan tiltakozott az ellen, hogy az állami számvevőszék vezetősége bizonyos szabálytalanságok tekintetében, itt nem mondom, hogy felelősségre yonassék, de mindenesetre kritika alá vétessék. Bátor vagyok a pénzügyminiszter úr figyelmét felhívni a következőkre. Nemcsak ezekről a szívópróbákról van szó. Figyelmébe ajánlom a pénzügyminiszter úrnak és az igen t. Háznak a legfőbb számvevőszéknek^ az 1929/30. évi zárszámadásról szóló jelentését, amelynek 48-ik oldalán a következőket olvashatjuk (olvassa): «A legfőbb állami számvevőszék az 1929/30. költségvetési évben két zárszámadás munkálatait fejezte be. iDgy az 1928/29. évi, mint az 1923/24. évi zárszámadás szerkesztése is szükségessé tette, hogy a legfőbb állami számvevőszék tisztikarának legnagyobb része úgyszólván az egész éven át a hivatalos óráin kívül nemcsak a délutáni, hanem igen gyakran az esti órákban is munkálkodjék, e mellett még a vasárés ünnepnapi munkaszünetet is fel kellett függeszteni. E rendkívüli teljesítményért a legfőbb állami számvevőszék tisztikarát jutalomban kellett részesíteni, mert a tisztviselői kar a törvény értelmében, hasonlóan a bírák és ügyészek testületéhez, minden mellékfoglalkozástól el van tiltva és így egyedül a fizetési' osztályok szerint járó fizetésre van utalva. A túlkiadás fedezetéül a minisztertanács az 1929. évi XXXI. t.-c. 5. §-ában nyert felhatalmazás alapján hitelátruházásképpen a 13. pénzügyminisztériumi fejezet 11. címének 4. rovatán előírt megtakarításból 50.000 pengőt jelölt ki.»Nézük csak az 1929 : XXXI. te. 5. §-át. Az 1929 : XXXI. te. 5. Va azt mondja, — nem olvasom fel az egészet, mert 15 perc alatt nem tudom kimeríteni, csak a végét olvasom — (olvassa): «...Az átruházási tilalom alól kivételnek csak azokban az esetekben van helye, amelyekben a minisztertanács a pénzügyminiszter előzetes hozzájárulásával megállapítja, hogy a költségvetés kereteinek betartása érde>. ülése 1932 június 8-án, szerdán, 333 kében a hitelátruházás elkerülhetetlenül szükséges.» Méltóztassék megengedni, ha a költségvetés-ben meg volt állapítva, hogy mennyi fordítható a számszéknél jutalmakra, akkor iá költségvetés kereteinek betartása alapján, amire ez a szakasz hivatkozik, semmi esetre sem volt törvényes joga a minisztertanácsnak erre bármit meg állapítani. De szerény nézetem szerint teljesen fejtetőre állított helyzet az, hogyha annak a haóságnak, amely hivatva van arra, és a törvény erejénél fogva éppen arra állíttatott fel, hogy a parlament ellenőrzési munkáját megkönnyítse, hogy a kormánnyal szemben az állami vagyont és a bevételeket biztosítsa, — tehát a legfőbb állami számszéknek — a minisztertanács ilyen alap nélküli jutalmakat utal ki, a számszék ezt tudomásul veszi és olyannak tünteti fel, mintha az semnü sem volna. Azt hiszem, hogy ez kardinális kérdés és ellentétben áll az egész számvitel alapjával, úgy, hogy ilyen kérdések felett egyszerűen napirendre térni nem lehet. Különös az, — és lehet, hogy talán ezek a különböző hírek^ onnan is származnak — hogy a véletlen folytán vagy más okból ez az átruházás, ^amelyet a minisztertanács a számszék jelentése szerint akkor tett, a dohányjövedék üzemi költségeit magába foglaló rovatnál történt, úgyhogy de facto még a dohányjövedék üzemi költségéből kaptak azután hitelátruházás folytán jutalmat az állami számvevőszéknél. Azt hiszem, ezt a kérdést vagy úgy intézzük el, ahogy azt egy parlamentnek el kellene intéznie a zárszámadásokkal kapcsolatban, amely zárszámadásokkal foglalkozni még nem volt időnk, tehát e kérdés komoly tárgyalásával, vagy pedig úgy, hogy az ország közvéleménye teljes joggal ismét konstatálni fogja, hogy ennek a parlamentnek munkája nem felel meg minden tekintetben annak, aminek a parlameteket általában felállították. A pénzügyminiszter úr azután avval utasította el egyik határozati javaslatomat, amelyben a hiteléletre vonatkozólag indítványoztam, hogy a Ház küldjön ki bizottságot, hogy erre nincs szükség, mert hiszen evvel foglalkozik a kormány, foglalkoznak a különböző testületek. A Ház bölcseségére bízom annak elbírálását, hogy eddig hogyan foglalkoztak Magyarországon a kormányon lévők és egyéb illetékesek és hivatottak ezzel a kérdéssel; azt hiszem, ez nem elégít ki senkit. Rátért azután a pénzügyminiszter úr többek között arra, hogy félreértették őt, amikor azt mondotta, hogy a pengő a nemzet becsülete és hivatkozott Poincaréra, akinek állítólagos frankmentő munkáját ő ott a helyszínén megszemlélhette. Azt hiszem, ha a pénzügyminiszter úr annak idején komolyan figyelemmel kísérte a francia pénzügyek fejlődését, kellett, hogy konstatálja azt, hogy az az eredmény, amelyet annakidején Poincaré elért, teljesen ellentétben állt azzal, amit Poincaré annak előtte hirdetett. Mert a pénzügyminiszter úr, azt hiszem, nagyon jól tudja, hogy Poincarénak az volt a terve, hogy a fonthoz viszonyítva a fonttal való relációban stabilizálja a francia frankot körülbelül 60 körüli ponton és végeredményben stabilizálta ennek a felénél is alacsonyabban, vagyis 1 font egyenlő 120 frankkal. Mindenesetre azt is tudhatja a pénzügyminiszter úr, hogy nagyon előkelő állásban lévő egyéneket kellett eltávolítani, mielőtt a 45*