Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-99

290 Az országgyűlés képviselőházának nem hosszú évek, mondhatnám, évtizedek ótt; foglalkoztatja már a pénzügyi tudósokat^ az a probléma, hogy a pénz, illetve az arany állandósága mellett az áruk árának fluktuálását a hiteléletben miként lehet kiegyenlíteni —• mégis azt mondom, hogy a probléma tudományos megoldása előtt nekünk azt kell vizsgálat tárgyává tennünk, vájjon milyen konkrét gyakorlati lehetőségek adódnak számukra abban a tekintetben, hogy gazdáinkat, s általában az egész magyar adósvilágot átsegítsük azon a nehéz helyzeten, amelybe a világgazdasági helyzettől függetlenül a magyar mezőgazdasági áruk hihetetlen árcsökkenése folytán került. Hiszen ezek a nehézségek vezettek bennünket oda, hogy a kormány talán intenciói ellenére, de a gyakorlati lehetőségekkel számolva a múlt év (decemberének második felében a transzfermoratóriumot kimondotta. A transzfermoratórium az ország összesége szempontjából valóban a fizetések felfüggesztését jelenti, mert hiszen voltaképpen azt célozza, hogy ezáltal az adós ország ne legyen kénytelen olyan pénzügyi politikát folytatni, hogy termelési feleslegeit adósságainak törlesztésére fordítván, a termelés folytonosságának érdekében nyersanyag beszerzésére nem maradnak valutái. Ha azonban a transzfermoratórium kihatását nem az ország összeséige, hanem a gazdasági egyedek szempontjaiból nézem, akkor arra a következtetésre kell jutnom, hogy ezzel az intézkedéssel a kormány azt a célt, amelyet elérni kívánt, nevezetesen az adósok átsegítését, el nem érhette. Éppen ezért, mint pénzügyi ember is abszolúte meg tudom érteni azokat az állandó felszólalásokat, amelyek ennek a kérdésnek sürgős rendezéisét kívánják. Mert hiszen addig, amíg ez a kérdés itt rendezést nemi nyer, amíg tehát a gyakorlatban az a tény áll fenn, hogy a transzfermoratórium dacára az adós, mint egyed kénytelen fizetési kötelezettségét teljesíteni, tehát a múlttal szemben könnyítést ebből a szempontból egyáltalán nem kapott, ellenben a jelenlegi gyakorlat ezenfelül azzal a konzekvenciával jár reánézve, hogy tőkéjét kivonván az üzeméből vagy gazdálkodásából, ezenfelül még a végleges rendezésig elkerülhetetlen és kétségtelenül fennálló valuta-rizikót is kénytelen viselni, a transzfermoratórium nem jelent a magyar gazdasági élet szempontjából olyan könnyebbséget, amelynek a moratórium fogalmában benne kellene lennie. Mert minden moratórium azt célozza, hogy egy átmeneti idő teremtessék, amely idő alatt az adós erőit összeszedve abba a helyzetbe kerülhet, hogy kötelezettségeinek eleget tehessen. De nemcsak itt mutatkozik az elméleti elképzeléssel szemben a transzfermoratórium gyakorlati hátránya. Mutatkozik abban az irányban is, hogy amikor a világpiacon levonták annak a konzekvenciáját, hogy a magyar adós teljesítőképességében meggyengülvén, józan kalkulációval nem lehet tőle várni azt, hogy 100% erejéig képes legyen kötelezettségeinek eleget tenni — és ez kifejezésre jut abban, hogy minden világtőzsdén, ahol a hosszúlejáratú magyar hitelek kötvényei jegyeztetnek, ma már azok névértéküknek csak egy töredékén állanak — a transzfermoratóriumra vonatkozó intézkedés a hitelezők kívánsága folytán útját állja annak, hogy ezt a gazdasági adottságot a magyar adós helyzete javára kihasználhassa. Ütját állja pedig egy adóserkölcsi tétel felállítása folytán, amely azt igényeli a magyar adóstól, amíg a kamatfize99. ülése 1982 június 7-én, kedden. tési kötelezettségének eleget nem tesz, addig ne tegyen eleget tőkefizetési kötelezettségének sem. (Dinnyés Lajos: Ez a logikus gondolkozás!) Igen lényeges különbség van atekintétben, ha az adós — amint ez a mai viszonyok között van — száz százalék erejéig kénytelen eleget tenni kamatfizetési kötelezettségének, anélkül, hogy ezzel valóban teljesítette volna a megállapodás szerinti obligót is, vagy pedig ha 30%-kai 100% erejéig törlesztbeti adósságát abban a formában, hogy véglegesen megszabadulhat kötelezettségétől. En nagyon tudom méltányolni azt, hogy a transzfermoratórium kimondásakor nem lehetett áttekinteni mindazokat a konzekvenciákat, amelyeket egy ilyen rendelet maga után von. Nagyon tudom méltányolni azt is, ha egy ország pénzügyi vezetősége ab ovo nem helyezkedik szembe azokkal az általános pénzügyi szokásokkal, amelyek végeredményben a világ pénzpiacait szabályozzák és uralják. Mikor azonban az elmúlt hónapok annyi gyakorlati igazolását nyújtják annak, hogy a transzfermoratórium-rendelet abban a formájában, amelyben meghozatott, nem felel meg a magyar gazdasági érdekeknek, nem szolgálja azt a mindenek felett való fontos célt, hogy a magyar mezőgazdasági termelés egyensúlya mielőbb helyreállíttassék, akkor szerény véleményem szerint már rég itt lett volna az ideié annak, hogy konszideráció tárgyává tétessék, hogy miként segítsünk ezen az anomálián, miként tudjuk összeegyeztetni azt a végeredményben csak erkölcsi értékű akadékoskodást, amely hitelezőink részéről ebben az irányban támasztatik. azokkal a reális követelményekkel, amelyeket épnen a gazdatársadalom részerői unos-untalan hallottunk. Őszintén bevallom, hogyh a a hitelezők részéről egy olyan gyakorlati kérdésre, amely az ő érdekeiket sérti, ellenvetést hallanék olyan megoldással szemben, amely megengedi, hogy a magyar gazdatársadalom fennálló tartozásait kötvényekkel 100% erejéig rendezhesse, akkor nemcsak a vállalt szerződés alapján kellene ezt a legmesszebbmenőén figyelembevenni, hanem konsziderálni kellene azért is, mert bármilyen optimisztikusan ítélje is meg valaki a magyar jövő kialakulását, kétségtelen, hogy a magyar mobil tőkék sohasem lehetnek, vagy legalább is gyakorlatilag belátható időn belül nem lesznek elegendők arra, hogy a magyar termelőélet részére szükséges forgótőkét rendelkezésre bocsássák. Nekünk még nagyon hosszú ideig a külföldi tőkéknek kölcsön formájában való igénybevételére kell berendezkednünk, ismétlem tehát, én már ebből a szempontból is a legmesszebbmenőén figyelembeveendőnek tartanék minden aggályoskodást. Nem látok azonban semmi olyan szempontot, amely a külföldnek ezt a rideg magatartását indokolná, és éppen ebből a szempontból látom szomorúan a külfölddel folyó ezirányú tárgyalások hosszas elhúzódását, mert hiszen gyakorlatilag mégis csak az a tény áll fenn, hogy az a külföldi kötvénytulajdonos, aki nem kívánja azt, hogy idő előtt visszafizettessék követelése, nincs kötelezve arra, hogy kötvényeit bármely piacon eladja, ellenben az a tény, hogy egyes piacokonés elsősortban Newyorkban 30% körül kaphatók a magyar záloglevelek, és hosszú hónapok óta állandóan sok áru jelentkezik pénzajánlat nélkül, igenis azt igazolja, hogy igen sok olyan külföldi hitelezőnk van, aki leszámolt azzal a ténnyel, hogy csak 30%-ot kaphat ezért a követelésért és hajlandó ezért ren-