Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-97

Í82 Az országgyűlés képviselőházának -97. ülése 19S2 június U-én, szombaton. nek minden revíziója sem lehet azonban elegendő arra, hogy ennek pontos státusát szakszerűen megállapítsa, mert a Pénzintézeti Központi revizor legfeljebb azt nézheti, ellenőrizheti és kifogásolható, ami könyvviteli szempontból kifogás alá esik, de azt megállapítani, hogy gyártási szempontból mi rentábilis és mi nem, szóval, hogy közgazdasági szempontból mely üzletágak gyártása helyes, vagy nem helyes, egyáltalában nem tartozik az ő megállapításának a körébe. Ha ezeknek előrebocsátásával azt nézem, hogy mibe kerül a Mavag. fenntartása, akkor látom,^ — az alkalmazottak és <su tisztviselők létszámáról szólok — hogy a központi igazgatásban 119, a budapesti gépgyáriban 169, a diósgyőri Vas- és Gépgyárban és a bányában 262, összesen tehát 567 lelket foglalkoztat a Mavag. Ha most az idő rövidsége folytán csak azt nézem, hogy mibe kerülne, ha leállítanók a Mávag. üzemeit, — mert hiszen ez az egyik legérdekesebb kérdés — akkor látom, hogy a nyugdíjak, a nyugellátások, a munkások nyugbére összesen 4,767.000 pengőt tesz ki, a fizetések 2 millió pengőt, a kettő tehát együtt 6,767.000 pengőt. Ha, tehát mindkét gyár megszüntetésével a fizetéseket, és a nyugbéreket is tovább fizetnék, akkor ez 6,767.000 pengőt tenne ki, ami azonban évről-évre csökkenne, tekintettel a nyugbérek és a nyugdíjak csökkenésére. Megdöbbentő az adósságok kérdése. 80 millió pengő körül van a Mávag. mai adóssága. A kölcsönök és a tőkekamat szolgáltatásában a magántartozások után évi 3,200.000 pengőt, a kincstári tartozásokra pedig 1,915.000 pengőt, összesen tehát 5,200.000 pengőt köteles fizetni. A kincstári tartozásokra vonatkozólag furcsa jelentést látok a költs égve tés indokolásában, amikor as igen t. kereskedelemügyi miniszter úr a 141. lapon ezt mondja (olvassa): «Az üzem részére az államkincstár által a Pénzintézeti Központ útján, valamint közvetlenül nyújtott beruházási- és forgótőkeköliosönök szolgálata az, üzem nehéz helyzetére való tekintettel ezúttal átmenetileg nem irány oztatott elő sa megfelelő összegek az állami közigazgatás azon rovatain is, amelyeken ezek az összegek bevétélezendők lennének, számításon kívül hagyattak.» Tehát a költségvetés még* hiányosan is állítja fel a Mávag. évi tartozását. A két, illetőleg három üzem teljes leállításánál 11,800.000 pengőt kelene az államnak fizetnie. (Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter: Ezt mondottam én is! — Homonnay Tivadar: Ez a pechje annak, aki nem volt itt! — Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter: Itt volt a képviselő úr, ugyanazt mondja, mint é:i!) Most tovább követem az igen t. miniszter úr okfejtését, és azt mondom, hogy, ha a Diósgyőri gyárat fenntartjuk is és csak a Mávag. budapesti telepét szüntetjük meg, akkor ez 3,875.000 pengőbe kerül. Ez igen nagy összegnek látszik. Miután azonbaa — ne áltassuk magunkat — ma körülbelül 20 millió pengő ráfizetéssel jár a Mávag. üzletvitele és 1930—31-ben 12 milióba került. (Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter: Itt is tessék az adósság megfelelő hányadának törlesztését venni, nemcsak a nyugbéreket. 80 millió adósságunk van!) Természetesen annak megfelelő százalékot kell törleszteni. Az adósság 70 millió. (Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter; 80 millió pengőt tesz ki!) Itt mi már nem tudunk megegyezni, olyan nagy az adósság száma. Én 70 milliót mondok, a miniszter úr 80-at, Fenyő t. képviselőtársam 90-et. Egyezzünk ki 85 millió pengőben. (Egy hang jobb felől): Megvan a kényszeregyesség!) Ha csak ezt számítjuk hozzá, akkor is igen jelentékeny megtakarítás áll elő abban az esetben, ha a Mávag. budapesti telepét megszüntetjük. •Arra vonatkozólag, hogyan lehetne ezt kiegyenlítő formában megoldani, egyet mindenesetre ajánlok az igen t. miniszter úrnak, hogy azon az úton, amelyet állítólag most próbálnak járni, ne menjen tovább, tuniillik a Mávag. budapesti telepének diósgyőri áthelyezése útján. A Mávag. budapesti telepének Diósgyőrbe való áthelyezése, kiváltképpen a mai viszonyok között, egyáltalában lehetetlenség számba megy. Megfelelőbb megoldás volna azonban talán a Mávag. budapesti telepének a magánipar kezébe való átadása, esetleg olyan formában, hogy az egyes üzemágat átvevő ipari érdekeltség fizessen valamely százalékot mindazon ágak gyártása után, amely ágakat magábaolvasztott. Ezt a megoldási módot azért vetem fel, mert bár arról, hogy a Mávag. 160 millió pengős állami beruházásának a Mávag. budapesti telepére eső részét akármilyen amerikai vagy más csoport készpénzben megváltsa, még álmodni sem lehet, mégis, tekintettel arra a jelentékeny veszteségre, amellyel a Mávag. működése és üzembentartása évek óta jár, feltétlenül kívánatos olyan modus vivendi keresése, amely egyfelől az állam érdekeit — amenyire lehet — megóvja, másfelől sanyargatott magániparunk segítségére siet. Tisztelt Képviselőház! Ezek után méltóztassanak megengedni, hogy a még rendelkezésemre álló idő alatt csak egész röviden szóljak a másik csoportba tartozó állami, illetőleg közüzemek, a kőbányák kérdéséről. Nem kívánom hosszabban felsorolni, hogy a magyar államnak, a Máv--nak és a törvényhatóságoknak micsoda üzemei és kőbányái vannak. (Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter. De azok nem tartoznak a kereskedelemügyi tárcához!) Ide tartoznak, mert útépítésre vétetnek igénybe s ilyen szempontból a kereskedelmi minisztérium ellenőrzése alá esnek. En a kőbányáknál hangsúlyozni kívánom azt, hogy ezek a kiváltképpen hatósági kőbányák deficites üzemeikben drágábban termelnek és magasabbak az áraik, mint a magánvállalkozásban lévő bányáké. Egy példát hozok fel. Az ajkai bányánál a kereskedelemügyi minisztérium 100.180— 1929. számú leiratában figyelmezteti a bányát — nem olvasom fel az egészet — a 6. pontban, hogy a helytelen és önkényes kalkuláció szerint a kő 56'26 pengőbe kerül és olyan drága, mint a bazalt maga. Kitűnik ez a drágaság minden alkalommal, amikor nyilvános árlejtésen próbálnak megmérkőzni a magánvállalatokkal. Ezért hangsúlyozza ugyanez a rendelet, hogy létjogosultsága a bányáknak csak odáig terjed, amíg a magániparnak a kereskedelmi miniszter által körülhatárolt körön, tehát az érdekelt megyék területén kívül nem csinál konkurrenciát. Ugyancsak ennek a rendeletnek második pontjában világosan utal a miniszter arra, hogy helytelenül jár el az a kőbánya, amely ezen előírás dacára a számára kijelölt két vármegye területén túllépve is konkurrenciát csinál a magániparnak. Herrmann volt kereskedelemügyi miniszter úr meg akarta nyugtatni a magánvállalkozást akkor, amikor a közüzemek ezen a téren is terjeszkedtek, mondván, hogy 3—4 százalékát fogják ezek a közszükségletnek kielégíteni akarni s most megállapítható, hogy erőszakos terjeszkedésünél fogva már 50—60