Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-97

Az országgyűlés képviselőházának 97. ülése 1932 június 4-én, szombaton. Í53 pontjából is. Mondom, erre nincs időm. A tarifapolitikáról szintén kellene néhány szót ejtenem, de nincs időm. Most beszédemet be kell fejeznem, de a részleteknél visszatérek ezekre a vasúti kérdésekre- A költségvetést, mivel a kormány iránt bizalmatlansággal viseltetünk, nem fogadom el. (Sándor Pál: Mindjárt gondoltam! — Buchinger Manó: Vannak olyanok is, akik ellene beszélnek és azután elfogadják! — Sándor Pál: A legtöbb ellene beszél és azután elfogadja!) Elnök: A kereskedelemügyi miniszter úr kíván szólni. Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter: T. Ház! A költségvetés általános vitájának rendjén, de a mai tanácskozások során is a kereskedelemügyi tárcát érintő felszólalások a tárgyaknak olyan széles körét ölelték fel, hogy ez már magában véve is bizonysága az e tárca gondozásába utalt ügyek rendkívüli nagy változatosságának. Hiszen végre is közutak, hidak, vámok, magasépítés, vízvezeték, csatornázás, városrendészet, vasút, autó, tarifális és díjszabási ügyek, ipari szakoktatás, iparfelügyelet, ipari közigazgatás, munkaközvetítés, munkásvédelem, energiagazdálkodás, elektrifikálás, posta, táviró, telefon, rádió, azután a kereskedelmi politika, a belkereskedelem kapcsán a kartellek és árak kérdése, kül-" kereskedelmi és vámpolitika, hajózás, szabadalmi bíróság, mind idetartoznak. Méltóztatnak látni, hogy csak ez a néhány tárgy is szinte áttekinthetetlen sokoldalúságnak mutatója, pedig ezek csak címszavak, csak keretek, amelyeken belül az ügyek a legtarkább változatosságban helyezkednek el. Innen van, hogy a kereskedelemügyi miniszter sohasem lehet abban a 'helyzetben, hogy tárcája egyetemét átfogó, összefoglaló programmât tudjon adni. Ebből és ama törekvésemből, hogy lehetőleg minden felszólalásra választ adni igyekszem, következik felszólalásom mozaikszerűsége. Rajta leszek azonban, hogy ezekből az elszórt mozaikdarabokból legalább

1 egyes főbb ügyágazatok körén belül lehetőleg egységes kép alakuljon ki. A tárcám gondozására bízott ügyek talán két legfontosabb ágazata az ipari és kereskedelmi politika. A béke boldogabb éveiben e két fogalom alatt mindazoknak az intézkedéseknek a foglalatát szokták érteni, amelyekkel az ipart és kereskedelmet erősíteni, fejleszteni lehetett és részükre szabadabb mozgást, nagyobb működési területet lehetett biztosítani. Ma sajnos, az anyagi eszközök hiánya, a vásárlóképesség megcsökkenése, a devizanehézségek és az államok elzárkózási politikája következtében ezeknek az eszközöknek alkalmazásba vétele helyett a legtöbbször meg kell elégedni azzal a sajnálatos negatívummal, hogy ezeknek a fontos gazdasági ágaknak további leromlását megakadályozzuk és ezeken a válságos időkön őket átsegítsük. (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) Ami már most közelebbről az ipart és az iparpolitikát illeti, méltóztassanak megengedüi, hogy az ipar jelentőségét néhány adattal világítsam meg és az ipar érdekében eddig tett intézkedésekről, azoknak hatásáról és az ezen a téren még reánk váró feladatokról néhány szót ejtsek. (Halljuk! Halljuk!) Ipari termelésünk értéke 1930-ban 2.500 millió pengőt tett ki; nettó termelési értéke, vagyis a termelésnél felhasznált nyersanyag levonása után fennmaradó érték 1.300 millió KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ IX. pengő. Ebben nincs benne a kisiparnak 700 millió pengőre becsülhető bruttó termelési értéke és nincsenek benne a szorosabban vett mezőgazdasági iparcikkek, tehát az Őrlemények, a szesz és a cukor. Jobban méltóztatnak értékelni a gyáripari termelés 1.300 millió pengő nettó értékét, ha mindjárt hozzáteszem, hogy ugyanakkor a mezőgazdasági termelés — szántóföldi termelést értve, — értéke csak 1.200 millió pengő volt, amelyről ma már *— sajnos — tudjuk, hogy az egy milliárd pengőn is alul van. Ami a kivitelt illeti — és itt már 1931-es adatokról szólhatok — az iparcikkek, tehát a gyártmányok és félgyártmányok kivitelének értéke 170 millió pengő körül járt. Ezzel szemben a mezőgazdaság főbb kiviteli cikkei közül, méltóztattak a napokban a földmívelésügyi előadó úr igen értékes beszédéből hallani, a vágó- és igásállatok kereken 90 millió pengővel, a baromfi, a tojás és toll 74 millió pengővel, a búza 42 millió pengővel, a liszt pedig 32 millió pengővel szerepeltek a kivitelben. Ezek a mezőgazdasági kivitelünket olyan szomorú állapotban feltüntető összezsugorodott számok egyrészt a külföld, sajnos úgylátszik, egyre fokozódó elzárkózási politikájának, legfőképpen pedig a mezőgazdasági termények katasztrofális áresésének következményei. Magának az iparnak egyes ágai közül kivitel dolgában első helyen áll a gép- és elektromos ipar 37 millió pengős kivitellel; ezzel szemben a textilipar 21 és fél millió, a konfekciósipar 10 és fél millió, a vasipar pedig 9 millió pengő értéket exportált. Belső fogyasztásukat az ipar ma 96%-áig képes kielégíteni, annak ellenére, hogy kapacitásának csak körülbelül 70% -át használhatja ki. Természetes, hogy ez a 96% csak egy globális szám, mert hiszen pl. a papirosipar a^ hazai szükségletnek csak jó felét tudja kielégíteni, a vegyészetiipar pedig kétharmadát. Ellenben a többi iparágak: a textil-, a bőr-, a vas- és a fém- és a gépipar, a kő-, agyag- és üvegipar 70—80—90%-át elégítik ki a belföldi szükségletnek. A faipar és sokszorosító iparunk, különösen pedig élelmezési iparunk sokkal többet állít elő, mint amekkora a belső fogyasztás szükséglete. Nagyon jól jellemzi iparunknak ellenállóképességét és fejlődési erejét az a tény, hogy még az 1931. válságos esztendőben is új „iparvállalatok létesítésébe és a meglévők kibővítésébe 20 millió pengőt fektettek bele és ezzel 2700 munkásnak nyújtottak: kenyeret. Egészben véve az ipari munkások száma még az elmúlt esztendő végén is 200.000 körül volt és a gyáripari alkalmazottaknak kifizetett bérek Összege 300 millió pengőt tett ki. Ha ehhez hozzá méltóztatnak venni a kisiparosoknak és alkalmazottaiknak egy fél miidióra tehető számát és hozzáadjuk a családtagokat és azokat, akik közvetve szintén az iparból élnek, talán nem tévedek, ha legalább két millióra becsülöm azoknak a számát, akiknek sorsa közvetlenül az iparihoz van fűzve. Ebből az egy adatból is méltóztatnak látni, hogy milyen kevéssé elfogadható, mondhatnám veszedelmes az a felfogás, amelynek itt, talán a múlthoz képest halkabban, de mégis hangot méltóztattak adni egyes felszólaló urak az általános vita során is, hogy az ipart fel kell áldozni, fel kell adni a mezőgazdaság vélt érdekében, főleg abból az okból, mert SL magas ipari vámok a mezőgazdasági fogyasztás céljait szol21