Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.
Ülésnapok - 1931-94
Az országgyűlés képviselőházának 9 turg-főtitkár, egy igazgatósági titkár és két tisztviselő van, sőt a Kamaraszínház pénztárosát is áthozták, (Ulaín Ferenc: A rendszer! A rendszer!) külön scenikust alkalmaztak, és bár a zsebkönyv szerint 75 előadótag volt, mégis idegen színészeket hoztak a Nemzeti Színház színpadára, idegen karmestert, bár a Nemzeti Színháznak három karmestere volt, idegen zenekart, pedig a Nemzeti Színháznak volt zenekara, sőt a jaiűszaki személyzet is több lett 20 személlyel, mint volt 1910-ben. Ez a túldimenzionálás már a gazdálkodásra komolyan rossz fényt vet. Egy rövid megállapítás legyen a második bírálati momentum 1 : a sztárgázsik az aranyparitás felett vannak megállapítva, a kisfizetések az aranyparitás alatt. Egy következő momentum, amely a Nemzeti Színház kérdését megvilágítja, az, hogy a Nemzeti Színház látogatottsága erősen hanyatlott. Pedig a látogatottság nem függ a konjunktúrától. Igazolom ezt magával Hevesivel, a Nemzeti Színház igazgatójával, aki a 9 Budapesti Hírlapban írta (Olvassa): «Nem igaz, hogy rossz a színházi konjunktúra; nincs rossz színházi konjunktúra, csak rossz színházi vezetés van.» Hogy menynyire igaza van, ezt ő bizonyította a legpregnánsabban akkor, amikor rövid idő alatt 30 darabot adott elő a Nemzeti Színházban, amelyek közül az egyik csúfosabban bukott meg, mint a másik. Eltekintek a felsorolástól,^ a névsor a kultuszminiszter úr rendelkezésére fog állani. (Ulain Ferenc: A rendszer! A rendszer!) Alászállott a Nemzeti Színházban a szellemi nívó. Hat és tíz napok alatt készítették elő az egyes színdarabok előadását. (Ügy van! balfelöl.) A sok darab között hajszolták a színészeket, az emberi ábrázolás egyforma lett, a művészet nem tudott kibontakozni, gyári préselő munka lett ott, ahelyett, hogy nemesfémet kovácsoltak volna az előadott művekből. (Ulain Ferenc: Egységespártot csináltak a színházból!) Vörösmartyt, Katonát, Shakespeare-t, Madáchot húzásokkal adták. Méltóztassanak elképzelni, hogy ezek a nagy emberek a túlvilágon, ha találkoznak, hogyan gratulálhatnak egymásnak, hogy az ő munkájukat a Nemzeti Színház igazgatója szellemi orthopédiában részesítette. Megtörtént az is, hogy Magyarország első drámai színpadán operetteket adtak. Legkiválóbb íróink botránkoztak meg ezen és tették szóvá,* hogy a magyar nemzet méltóságát reprezentáló művészi múzsát nem szabad foxtrottra és tangóra kényszeríteni. Van egy következő momentum is, amely a hanyatlást és a vezetést jellemzi. 1931-ben, a választás idejével szinte teljesen összeesően június 12-én, 13-án és 14-én a Nemzeti Színház a szegedi fogadalmi templom előtt előadta Vojnovich «Magyar passió» című színdarabját, amelyre a ráfizetés kereken 29.000 pengőt tett ki az én információim szerint. Nem^ akarom kérdezni, hogy volt-e ennek az előadásnak kortézia íze? Kétségtelen, hogy az akkori kultuszminiszter úr ott volt, sőt nemcsak ő, hanem kirendelve a minisztérium személyzete is, akik információim szerint megfelelő napidíjat kaptak. Ki fizette ezt? Ezért nem a minisztérium tisztviselői kara felelős, hanem az a szellem és az az intézkedés, amely őket oda kiküldötte. (Zaj.) Mihelyt azután Szegedről a deficit tudatában hazajöttek, ezt (helyre kellett hozni; nyomban elbocsátották a Nemzeti Színház 17 tagú^ zenekarát. De ez a gesztus, amely nem kiadás formájában nyilvánult meg, rögtön ellentételt is igényelt, és akkor szerződtették a ülése 1932 június 1-én, szerdán. 429 hetedik (rendezőt évi 18.000 pengő fizetéssel. (Ulain Ferenc: A rendszer!) A zenekar elbocsátása óta pedig oda süllyedt a magyar Nemzeti Színház, hogy Madách «Ember tragédiája»^ grammofónzenekísérettel adják, amiről Herczeg Ferenc a következőket írja (olvassa): «A grammofón konzervzene, éppen úgy megunja az ember, mint a konzervgulyást. Géppel munkaerőt lehet pótolni, művészetet nem». Ügy látszik, csak a Nemzeti Színházban lehet ezt megkísérelni. Még rosszabb érzés fogja el az embert, ha látja, hogyan gazdálkodtak a kellékekkel a Nemzeti Szíriházban. Például, hogy csak egyet ragadjak ki, a «Tanner John házassága» előadásánál autóra van szükség. Ezt az autót olyan esténkénti bérösszegért bérelték, hogy szinte többet fizettek ki érte, mint amennyiért vehettek volna egy gyönyörű autót, teljes és végleges árban. (Ulain Ferenc: Valószínűleg Minerva volt!) A legrosszabb érzést kelti az emberben és a legélesebb kritikát hívja ki 'azonban az, hogy a Nemzeti Színház, amely a nemzeti érzés és tradíciók ápolására volna hivatott, ezt a hivatását tagadta meg a mostani vezetés alatt* (Ulain Ferenc: Éljen Hevesi! — Zsindely Ferenc: Mert előadta Vojnovich «Magyar passiójá»-t?) 1922-ben, amikor a kommunista perek voltak, a színház igazgatója jónak látta előadni a «Vörös talár»-t, ahol a bíróságot gúnyolják ki. Később előadta a hirhedt Klabundnak még hírhedtebb «Krétakör» című darabját, annak a Klábundnak, aki lexikonban lepocskondiázta a magyar Petőfi Sándort, és így a magyar nemzetet is. (Zsindely Ferenc: Százhetvenötször tment!) Nem az üzleti szempont fontos ebben a tekintetben. Ha arról van szó, hogy magyargyalázó emberek üzletet csináljanak, akkor azt mondom, ne a Nemzeti Színház' segítse őket hozzá. (Ügy van! half elöl.) De ha ez csak kivételes eset volna, t. Zsindely képviselő úr, akkor az ember talán át tudna siklani felette. Előadták azonban a szintén magyargyalázó Bernhard iShaw-nak «Hős és katona» című darabját, amelyben azt mondotta Hevesi, mint fordító és színrehozó a színpadon, hogy: «minden katonatiszt hülye», úgyhogy a honvédelmi minisztérium legerőteljesebb nyomásárai kellett ezt a darabot a műsorról levenni. Az ember azonban nem tudja Hevesi Sándor igazgató úrnál, hogy valójában a Nemzeti Színház igazgatója-e, vagy Bernhard Shaw ügynöke, mert amikor tiltakozott 'Shaw színrehozatala ellen a megfelelő hatóság, rövidesen újra megpróbálta becsempészni a műsorba Shaw darabját és az 1932 április 9-én kiadott műsorban a Candidat már ismét műsorra tűzte. A legelítélendőbb pedig végül az, — és ezzel felszólamlásomnak ezt a részét most befejezem — hogy a kormányzó úr nevenapján előadatta a «Czillei és a Hunyadiak» című darabot, amelynek tendenciája olyan kínos benyomást keltett, hogy azóta ezt ai szokásos díszelőadást nem a Nemzeti Színházban, hanem az Operaházban tartják meg. A tendenciát nem akarom itt még röviden sem ismertetni, de ezt, ha a kormányzó úr őfőméltósága gentleman-felfogása folytán önmaga nem tette szóvá, az illetékes tényezőknek illett volna észrevenniök és a konzekvenciákat levonniok. Mivel időm lejárt, felszólalásomnak második részét majd aiz állami színházak címénél fogom elmondani. (Ulain Ferenc: Éljen a rendszer!)
