Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-94

428 Az országgyűlés képviselőházának azt mondotta: magamévá teszem azt a felfogást, hogy az állami színházak vezetése önálló legyen. Ezzel el kívánta hárítani az illetéktelen politikai befolyás érvényesülését a színházaknál egyrészt, másrészt az üzleti szempontok szabadabb érvényesülését továbbra is biztosítani akarta. T. Ház! Mert itt ezen la ponton azonosította magát a múlt kultúrpolitikával a kultuszminiszter úr, ezért korlátozom felszólalásomat pusztán erre a térre, mert igazolni kívánom, hogy a különbségtevés helyesebb, mint az azonosítás. Bizonyítani kívánom, hogy a kultuszminiszter úr bárhova teszi kezét, a múlt kultúrpolitikájában és az ottani tevékenységet változtatás nélkül átmenteni kívánja a maga rezsimjébe, bárhova nyúl, könnyen kellemetlen meglepetésbe nyúl. (Esztergályos János: Vájjon mit érezhet most Klebelsberg? — Derültség.) T. Ház A Nemzeti Színház ügye közügy. Erről nem kell sokat beszélni, és én pusztán csak azokért a szempontokért, amelyeket később szeambe fogok állítani, hivatkozóim ama, hogy a Nemzeti Színház a magyar kultúra legmagasabb értékű közkincse a nemzeti tradíciók ápolój tiszta magyar beszéd forrása és a magyar színművészet legnemesebib' kibontakozása kell, hogy legyen. A Nemzeti Színiház kérdése már régóta hánykolódik t a magyar nyilvánosság vizein, mert azt az álláspontot, hogy a magyar Nemzeti Színház ügyét kitűnően vezetik, olyan kitűnő irodalmi férfiak nem tudták magukóvá tenni évek során át, mint Herczeg Ferenc, Szász Károly, Pakár Gyula, Hansányi Kálmán, akik mindnyájam erős kritikával illették a Nemzeti Színház vezetését. A Nemzeti Színház kérdése pedig azért válik most különösen élessé, mert a hírlapok tudósítása szerint az ottani vezető személynek a jövő június 30nán jár le a második ötéves szerződése, (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: 1933-lban!) szóval rötvid időn belül jár le, és itt az ideje megvonni a mérleget, amely .szerint el kell bírálni, vájjon a vezetés helyas volt-e, vagy nem. A bírálatnál mindenesetre kellemetlenül érinti az embert máa* az a tény, hogy a kultuszminiszter úr kénytelen volt a Kamara Színházat, amely a Nemzeti Színházzal közös művészi üzem volt, megszüntetni, még pedig az újságok szerint olyan súlyos ráfizetések miatt, amelyeknek terihét a kultuszaninisztérium tovább fedezni nem hajlandó és nem tudja. Ugyanakkor, amikor &

r minisztériumban a ráfizetés miatt ilyen intézkedést kellett tenni, a másik oldalon, ez idei április 7-én kézbesítették 18 színművész elbocsátó levelét, akik közül hármat ugyan nagy nyomásra visszavették, de elbocsátották a Ka/maira Színház egész technikai személyzetét és nézőtéri alkalmazottait is, úgyhogy mintegy száz ember áll magába roskadva ennek az intézkedésnek következtében, és nem tudja, mit hoz számára a jövő. A deficit, a ráfizetés, amely a Nemzeti Színház vezetésénél előállott, szinte érthetetlen azok szánnára, a/ki az ügyeket csak távolabbról szemléli. A Kamara Színház megszüntetése alig lehetett a helyzet orvossága, mert hiszen a Kamaráról a Nemzeti Színiház zsebkönyvében a Nemzeti Színház igazgatója az 1930/31-es kiadásban maga írja (olvassa): «A Nemzeti Színház Kamara Színháza eddigi fennállása alatt egy fillérjébe sem került az államnak, sőt anyagi támogatásban részesítette a 9

If. ülése 1932 június 1-én, szerdán. Nemzeti Színházat, amelynek kamatostól adta vissza a kapott kölcsönt.» A Kamara Színház tehát nem eshetett' a Nemzeti 'Színház terhére, a Nemzeti Színház igazgatójának állítása szerint. Ezenkívül a Nemzeti Színház igen sok fizetnivalót nem teljesített, amely nemteljesítés mind azt kellett, hogy előidézze, hogy ott a gazdálkodás a művészet ápolásában kellő eredményre vezessen. így nem fizette a Nemzeti Színház a városnak a Népszínház épületéért járó bérösszeget. Ha tévedésben vagyok, kultuszminiszter úr, kijavíthat, d'e tudomásom szerint ez évi 64.000 pengőt tesz ki. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: 85.000 pengőt!) Ügy tudom, ezt több éven át nem fizették, és emiatt a népszínlhiázi nyugdíjasok nem. kapnak semmit, mert ebből fedezik e nyugdíjakat. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Ez tévedés!) Ez téves? Nagyon fogok örülni, ha méltóztatik engem egyes tévedéseimben helyreigazítani. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Állok rendelkezésére!) Leszek bátor visszatérni reá. (Karafiáth Jenő vallásés közoktatásügyi miniszter: Kevés lesz a negyedóra!) Nem fizette ki a Nemzeti Színház a villanyszámláját, ami állítólag közel 300.000 pengőt tesz ki. Vájjon tévedek-e ebben, kultuszminiszter úr? (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem nagyon! — Derült" séff.) A Nemzeti Színházat szeretettel körülvevők tudják azt, hogy díszlet-, bútor- és kellékpótlás nem volt, azokat a gyönyörű régi díszruhákat, amelyeket az alapítástól kezdve a magyar társadalom kiválóságai adtak ajándékképpen, és melyek komoly értéket képviseltek, kezelés hiányában megette a moly. És amikor azt látja az ember az egyik oldalon, hogy hol nem fizettek és kellékeket nem pótoltak, a másik oldalon azt látja, hogy a Kamaraszínházért 36.000 pengő bért tudtak fizetni. Ez a bérösszeg kitelt a Kamaraszínház ruhatárának bevételéből, amely 40.000 pengőt tett ki, és a Nemzeti Színház ruhatárának bevétele évente 70.000 pengőre tehető. Valahogy zavaros volt a gazdálkodás, ez az első kép, amit az ember az első beható érdeklődésre kap, mert a Nemzeti Színház zsebkönyveiben azelőtt az volt a szokás, hogy pontosan elszámoltak minden fillérről, most azonban a kiadásokról és bevételekről való pontos elszámolás hiányzik. Ott van például csak a Nemzeti Színház és a Kamaraszínház reklámfüggönyeinek kérdése, amelyeknek bevételét hozzáértők legalább 30.000 pengőre becsülik. Erről sem kap az ember semmiféle statisztikát. (Ulain Ferenc: Mint az alapokat, úgy kezelik!) Van ott is egy alap, az új Nemzeti Színház építésére összegyűlt alap, amely körülbelül 70.000 pengőre tehető. Ezt a bölcs gazdálkodási rendszer mellett, úgy tudom, a Paupera-féle bankban helyezték el. (Ulain Ferenc: Jó hely! — Felkiáltásook balfelől: Jó helyre tették!) Kérdem a kultuszminiszter urat, biztosítva van-e ez az összeg arra a célra, amelyre a nemzeti áldozatkészséget igény be vették? Ha az ember azután tovább érdeklődik, látja, hogy a volt kultúrpolitika túldimenzionáló rendszere a Nemzeti Színháznál is érvényesült. A túldimenzionálás megnyilatkozik — csak röviden hozok fel adatokat — a következőkben.^ 1910-hen három rendezője volt a Nemzeti Színháznak, a Nemzeti Színház mostani igazgatója hetet szerződtetett. 1910-ben egy irodavezető és egy fogalmazó volt az adminisztratív munkák elvégzésére, most egy drama-