Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-94

Az országgyűlés képviselőházának 9 niszter úr nemcsak a vallásnak, nemcsak a közoktatásnak, hanem az irodalomnak^ és r művészetnek is őre, mert hiszen ezek is tárcája körébe tartoznak. A kapitalizmus ugyan kisajátította a mozit a magra

1 céljaira, mint ahogy kisajátította a rádiót, kisajátította a művészetet a maga céljaira, itt-ott azonban mégis kitör a művészet s az üzletességen felülemelkedik. Londonban minden filmidény végén aranyéremmel szokták kitüntetni az év legjobb filmjét. A múlt esztendőben aranyéremmel tüntették ki a «Nyugaton a helyzet változatlan» című filmet. Az idei moziév végével aranyéremmel tüntették ki a «Kameradschaft című filmet. Mindkét filmet a magyar cenzúra betiltotta, illetőleg nem engedélyezte az előadást azon a címen, hogy nagyon erős pacifista tartalma van ennek a két filmnek. Azért a békülékenységért tehát, amely ezekből a filmekből kisugárzik, a filmcenzura egyszerűen betiltotta ezeket. Mondom még egyszer, tisztában vagyok azzal, hogy a miniszter úr azzal fog válaszolni, hogy: semmi közöm a filmcenzurához, az a belügyminisztériumba tartozik, azonban a közoktatásügyi miniszternek mégis csak kell annyi befolyásának lennie, hogy ilyen kultúrbotrány ne történjék meg. T. Ház! Másik eset az, ami a munkásszervezetek, a szocialista munkásság kulturális törekvéseivel szemben történik. Minden társadalmi osztálynak megvan a maga sajátos kulturális törekvése. Az uralkodó osztályok törekvése gazdaságpolitikai és társadalmi téren megtartani azt, ami van, legfeljebb egy keveset javítani rajta. A szervezett munkásságnak az a törekvése, hogy a mai szerinte és valóban is igazságtalan gazdálkodási és társadalmi rendszer helyébe egy igazságosabbat emberibbet, a vagyon- és jövedelemfelosztás tekintetében is megfelelőbbet teremtsen. Érthető és természetes, hogy az uralkodó osztálynak kultúrtörekvéseitől merőben eltér a munkásság kultúrtörekvése. Míg az uralkodó osztályok kultúrtörekvései a múltban gyökereznek és a jelen konzerválását célozzák, addig a munkásság kultúrtörekvései a jövő reménységét akarják a lelkekben feléleszteni s egy jobb jövő érdekében való küzdelemre akarják a tömegeket serkenteni. Ez a két ellentétes törekvés nemcsak gazdasági téren, hanem a művészet és az irodalom terén is meglehetősen súlyos összeütközésre vezet. A munkásság szervezeteit üldözik, szervezkedését lehetetlenné akarják tenni. Nemrégiben sorozatos támadást intéztünk a kormány ellen a csendőrök brutalitásai miatt; a csendőrök brutalitása sem szolgál más célt, mint: megakadályozni a munkásság szervezkedését. De ugyanezt a célkitűzést látjuk a kormány részéről művészeti téren is. Hogy egy példát mondjak, az idei évben 25 esztendeje van annak, hogy a Magyarországi Munkásdalegyletek Szövetsége fennáll. Ebből az alkalomból ez az egyesület nemzetközi dalosünnepélyt akart Budapesten rendezni. A magyar dalkultúrának nagy híre van Európában; legyen szabad csak rámutatnom arra, hogy 1929-ben, amikor a magyar dalosok kint voltak Hannoverben, világra szóló sikert arattak éppen a magyar dalárdák az akkor tartott nemzetközi dalosünnepen. Ezenkívül a rádióban szerepeltek, a városligeti Iparcsarnok előtt is szerepeltek a magyar dalosok s a magyar dalkultúrának mindenütt dicsőséget szereztek. Egészen természetesnek találták, hogy amikor a Győrben tartott KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ VIII. . ülése 1932 június 1-én, szerdán. 425 nemzetközi dalosünnepen semmi olyan incidens nem történt, amely a legkevesebb aprehenzióra is adott volna alkalmat, amikor tehát egy püspöki városban nemzetiközi dalosünnepet tartottak a város támogatásával s a város lakossága a legnagyobb szeretettel fogadta a dalosokat és ünnepelte őket, akkor itt Budapesten nem fogják betiltani a nemzetközi dalosünnepet. Mi történt? A polgári daloskörök intrikájára betiltották a nemzetközi dalosünnepélyt s ennek a betiltásnak a belügyminiszter olyan indokolást adott ugyan, hogy «a közrend védelme», azonban tudjuk, hogy ez hamis ürügy volt; a valódi ok az volt, hogy a polgári dalárdák féltették a persztizsüket a munkásdalárdák ünnepélyétől. A kultuszminiszter úrnak pedig, akinek ki kellene egyenlítenie a két ellentétes véleményt, akinek az volna a feladata, hogy mindent, ami a kultúrával összefügg, felkaroljon, pártoljon, egy szava sem volt az ellen, hogy policiális intézkedésekkel, brutális rendőrcsizmákkal gázoljanak bele a munkásság kulturális és művészi törekvésébe. T. Képviselőház! A munkás kultúrelőadásokon a rendőrség a legkíméletlenebbül gyakorolja a cenzúrát, sokkal kíméletlenebbül, mint a polgári egyesületek ünnepélyein. Ady, Petőfi, Gyóni, a külföldiek közül Toller, Dehmel, Hasenclewer, Heine roppant erős cenzúra alákerülnek s alig-alig van Adynak verse, amelyet szavalni lehetne. Petőfinek szerelmi verseit természetesen minden további nélkül lehet szavalni, de azokat a verseket, amelyekben a nép fájdalma, a nép nyomora, a nép akarata jut kifejezésre, nem szabad szavalni. Különösen erős, nagy szálka a rendőrség szemében: a munkásszavalókórusok. Ezek programmját, műsorát nagyító szemüvegen keresztül vizsgálják felül rendőrtisztviselők, akik a szakmájukban lehetnek igen jól képzettek, de irodalomhoz, művészethez egyáltalán nem értenek. Nem tudom megérteni, hogyan tűri a kultuszminiszter úr azt a kultúrbotrányt, hogy amikor előadásra kerülő külföldi (színdarabokról, előadásra kerülő irodalmi remekművekről van szó. akkor a cenzúra jogát átengedik fiatal rendőrtisztviselőknek, akik most jöttek ki ste egyetemről, ahol természetesen bent voltak a különböző bajtársi egyesületekben, amelyek — tudjuk — a reakció legsötétebb bagolyvárai. fMozgás a jobboldalon.) Ilyen sötét maradi szellemmel telített fiatalemberek vizsgálják felül a munkásegyletek kultúráját. Természetes és érthető, hogy a legkíméletlenebb cenzúrát gyakorolják, amely nemcsak kíméletlen, hanem bántó és fájdalmas is. T. Képviselőház! Franciaországgal ki akarunk békülni; nagy örömmel hallom, hogy most már a t. túloldalon is beszélnek a francia orientációról, a Tardieu-tervről, minden másról. Nem gondolják az urak, hogy milyen hipokrizis ez? Magyarországon fogházbüntetést kap az a zenész, aki el meri húzni a Marseillaise-t, a francia nemzeti himnuszt. Magyarországon azt a karmestert becsukják, aki el meri vezényelni a francia nemzeti himnuszt. (Petrovácz Gyula: Nem stimmel!) Bocsánatot kérek, de bizony stimmel. (Téglássy Béla: Egy kicsit merész! — Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Még nem láttam becsukott karmestert! — Petrovácz Gyula: Még a rádión is hallottuk!) Az ember tragédiájából kieenzurázták. Még élénken emlékszem rá, hogy amikor a Budai Színkörben az 1920-as évek elején előadták Az ember tragédiáját, Kozma igen t. képviselőtársamnak 59