Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-94

Az országgyűlés képviselőházának 9^. ülése 1932 június 1-én, szerdán. 423 van! Ügy van!) Mert én azt a jó bokájú, csinos arcú nőt, akit itt tegnap említettek, igenis szívesebben látom... Elnök: Képviselő úr, méltóztassék parlamentáris kifejezéseket használni. (Kun Béla: Elragadta a hév, a belső lelki tűz!) Meskó Zoltán: Bocsánatot kérek, én idézek, tegnap erről volt szó. Az egyik tegnapi felszólalásban csinosarcú és jóbokájú nőkről volt szó, akik hivatalba mennek, (Jánossy Gábor: Esztétikai szempontból!) En megállapítom, hogy ők nem azért mennek hivatalba, hogy ott szórakozzanak, hanem azért', hogy kenyeret keressenek és sokkal fontos abb, hogy ezek a lányok és asszonyok így keressék meg kenyerüket, sokkal szívesebben látom őket a műhelyben vagy az írógép mellett, vagy bármely gyárban, minthogy esetleg másképpen, nem tisztességes módon legyenek kénytelenek kenyerüket megkeresni. (Dinich Ödön: Ez a bokakesergő!) Ez nagyon komoly téma, t. képviselő úr, tessék ezt komolyan venni, itt száz- és százezer nőről van szó

; A magyar asszonyok, a magyar nők a világháborúban, amikor a férfiak bevonultak, milyen becsületesen, milyen tisztességesen, milyen önfeláldozóan teljesítették kötelességüket! (Igás! — Ügy van!) Megfogták az eke szarvát, végezték a nehéz mezei munkát. Most is gazdasági háború van, ez a gazdasági háború kényszeríti az asszonyokat és leányokat, hogy hivatalba menjenek. Kényszer nélkül, szívesen senki sem megy oda. Azt mondta tegnap az egyik képviselő úr: menjenek férjhez. Ez kettőn áll! Könnyű mondani. Volt nekünk a Bácskában egy nagyon kedves földbirtokosismerősünk, akinek három leánya és három fia volt. Amikor a gyermekek megnőttek, odaszólt a lányoknak: mi az, lányok, ti még mindig nem mentek férjhez? A fiúknak pedig ezt mondta: fiúk, ti meg ne próbáljatok megnősülni! En nem ezen az állásponton vagyok. Amíg agglegényeket látok itt jól élni, (Kóródi Katona János:^ Agglegényadót kell behozni!) míg azt nem látjuk, hogy maga az állam különbséget tesz fizetésben és lakbérben a nős, nőtlen és többgyermekes tisztviselők között, amíg szociális téren csak homályban mozgunk; én nyíltan megmondom, egy nőtlen miniszteri tanácsosnak feleakkora fizetést adnék, mint amenynyit ma kap, s azt az összeget odaadnám annak a nős osztálytanácsosnak, vagy segédfogalmazónak, aki arra rá van utalva. Amikor mindernd kiveszi részét a nemzeti szerencsétlenségből, amikor az egykéről beszélünk és felveszszűk a harcot az egyke ellen, így nem lehet küzdeni, ha nem teszek különbséget nős és nőtlen között. Tessék kevesebb fizetést adni, egy legényember megél kevesebb fizetésből és tessék a nős embernek többet adni. (Helyeslés.) A másik kérdés, amelyet szintén meg akarok említeni, az. hogy tessék az agglegényeket megadóztatni. (Helyeslés és taps.) Nincs, más mód. Nem mondom, hogy azok majd sietnek megnősülni, lehet, 'hogy majd

1 zum; Trotz nem nősülnek meg, ez nem baj. de legalább az államkasszába befolyik az agglegényadó és az állam majd segélyezi ebből azokat, akik erre rá vannak utalva. (Helyeslés.) Könnyű azt mondani a nőknek, hogy vissza a családihoz, vagy hogy a férfiak nősüljenek meg, ez nagyon helyes, én is ezen a véleményen vagyok, de egyszersmind mondom, hogy nem lehet általánosítani, Igaza van a t. képviselő úrnak abban, hogy vannak bizonyára olyan leányok és asszonyok, akik másoktól, férfiaktól elveszik a kenyeret, csak azért, hogy jobban öltözködjenek és nem kenyérre kell nekik a kereset. Ezeket egyénenként tessék elbírálni, tessék elbocsátani és helyüket férfiakkal betölteni. Ha azonban megnézzük Illyefalvy Lajosnak 1931-ben megjelent statisztikáját, akkor, ha 1925-ben a 20—25 éves egyének számát összehasonlítjuk, megállapítható, hogy 100 férfira 123 nő esik, vagyis csak 81%-nak van férjhezmenési lehetősége. Ez a korosztály pedig még nem esett a háború áldozatául, mégis azt állapíthatjuk meg, hogy minden ötödik leánynak nem jut férj. Azért nem kell azon megütközni, hogy állásba mennek, hanem igenis meg kell őket becsülni és azokat a brigantikat, akik visszaélnek az ilyen leányok helyzetével, azokat a hivatalfőnököket és nem tudom kicsodákat — nem az államról, hanem magánvállalatokról és az ott lévő nőkről beszélek — tessék a nemzet ítélőszéke elé állítani.. (Krüger Aladár: Bíróság elé!) Ügy van, bíróság elé kell állítani, hogy a női becsület ést a női munka tisztessége megvédessék és megbecsültessék, mert az a nő, aki kenyerét megkeresi, csak tiszteletet érdemel. (Jánossy Gábor: Nagyon helyes!) Röviden ínég egy kérdést akarok megemlíteni és ez az óvodák kérdése. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon jól tudjuk, hogy az óvodák ügye mennyire érdekli a falut és különösen odakünn a földmívelő magyar népet, amely kora reggel megy a munkába, késő este jön haza és gyermekeit nem tudja hol elhelyezni. Tulajdonképpen a nyári hónapokban van az óvodáknak létjogosultságuk, a mezőgazdasági munka megkezdésétől annak elvégzéséig. Nagyon kérem a kultuszminiszter urat, fordítson erre különös gondot, mert nagyon sok gyermekszerencsétlenségnek, halálozásnak, tűzesetnek és egyebeknek elejét vesszük, ha gondoskodunk arról, hogy a szülők, az apa, az anya nyugodtan végezhessék a mezei munkát, amíg gyermekük; otthon biztonságban van elhelyezve az óvónők felügyelete alatt vagy pedig napközi otthonokban. Ezek olyan fontos kérdések miniszter úr, amelyekre kell pénznek lenni. Lehetetlen állapot, hogy itt pénz ne legyen, hogy a magyar földmívelő nép, a legszegényebb néposztály, a földmunkás és mezei munkás gyermekeit ne bírjuk nyáron át a nyári időszakban a munkahelyen kívül egy helyen tömöríteni, hogy a szülők nyugodtan végezhesék munkájukat. Egy másik kérdést említek fel, amely szintén a nemzeti becsület kérdése. Lehetetlen állapot, hogy akármelyik felekezeti tanító fizetés nélkül legyen. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a tekintélytisztelet rovására megy. Az a tanító, aki pénzt kér kölcsön a gyermek szüleitől, hogy magát fenn tudja tartani, nem teljesítheti kötelességét; (Ügy van! Ügy van! — Mikecz István: Tartozik a szatócsnak!); mert a szatócsnak és mindenkinek kénytelen tartozni. En, ha min iszter lennék, a tárcámat kötném ehhez, mert ez a lehetetlen állapot a kultúrát alappilléreiben támadja meg. Tessék csak arra gondolni, milyen szemrehányást tesz majd az a gazda, kisiparos, vagy kereskedő, az a kreizleros, aki kölcsönt adott a tanító úrnak, ha a fia nem kap olyan bizonyítványt, amilyent várt, vagy esetleg megbukik. (Téglássy Béla: Ha nem kap tiszta egyest!) Ezekre óhajtottam a miniszter úr figyelmét felhívni. Nagyon kérem, hogy az óvodakérdésbep, a helyettes tanító fizetésének kér-