Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-94

422 Az országgyűlés képviselőházának azért, hogy olyan témáról beszéljek, amelyről itt a Házban még nem beszéltek. Nem vagyok ugyanis barátja annaik, hogy egy-két képviselőnek vannak ötletei, a többi csak variálja azokat, mindennap kapunk ezekből a variációkból. Magam is ötlettermelő ember vagyok, engedjék meg tehát, hogy röviden rátérjék témáimra. Nagyon sajnálom, kifogásolnom kell, hogy a volt kultuszminiszter urnáik népiskolai politikája nem folytatódhatik, mert ma nem miniszter már, de igazán el kell ismernem a magyar földmívelő nép nevében, azoknak nevében, akik hosszú évszázadokon át iskola nélkül voltaik, olvasni-írni nem tudtak, ennek a politikának nagy hatását. Öreg kisgazdákkal, öreg napszámosokkal beszél odakünn az ember, akik azt mondják, bár hamarább lett volna ez a politika ebben az országban, több gondot fordítottak volna a népiskolákra és itt igenis le mereim szegezni az igazság és a tárgyilagosság jegyében, hogy a volt kultuszminiszter úr a népiskolai kultúra terén többet tett, mint elődei együttvéve. T. Ház! Remélem, hogy Karafiáth igen t. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, amint módja lesz rá, igenis folytatni fogja ezt a politikát. Az egyetemekkel és a középiskolákkal most már rendben vagyunk, arra kérem, ide már töblb pénzt ne költsön, de igenis tessék alul építeni a kultúrát. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Helyes!) Mert a nemzetnek nem az adja meg a kultúrfölényét, hogy hány doktora és hány kiváló egyetemi tanára van, hanem hogy milyen a nép kultúrája. A magyar nép kultúráját pedig csak: a magyar népiskolákkal, elsősoriban a tanyai iskolákkal tudjuk elérni. Ha már itt tartok, legyen szabad megemlítenem, nagyon szomorú tény az, hogy a helyettes tanítók nem kapnak fizetést a szünet alatt. Amikor tíz hónapon át tanítanak, amikor minden gyerek örül a vakációnak, az a szegény helyettes tanító vagy helyettes tanítónő szomorkodik csak. Nem örül a vakációnak. Szívesen tanítana, mert azok a hónapok, amelyekben tanít, meghozzák neki a darab kenyeret, a megélhetést. (Tomcsányi Vilmos Pál: A miniszter úr meg fogja találni a módját!) Arra kérem az igen t. miniszter urat, hogy amint Tomcsányi képviselő úr mondja is, találja meg ennek a módját. Nagyon ügyes embernek ismerem a kultuszminiszter urat, remélem, hogy megtalálja a módját, hogy a helyettes tanítók, akik sokszor öt-hat évig várják, míg véglegesítik, kinevezik őket, fizetést kaphassanak. Remélem, hogy akár segély formájában, akár más formában a miniszter úr gondoskodni fog róluk. Legyen szabad rátérnem Eckhardt Tibor t. képviselőtársamnak tegnapi felszólalására, aki a fiatalság problémáját tárgyalta. Valamenynyiünknek, az egész Háznak osztatlan tetszésével, egyetértésével találkoztak az ő fejtegetései. Ma a legnagyobb, a legnehezebben megoldható probléma ez, de olyan feladat, amelyet a nemzet érdekében feltétlenül meg kell oldanunk. Nem nézhetjük tétlenül, hogy százával szaladgáljanak diplomás emberek, akik a szülők nagy megerőltetése árán és révén jutottak hosszú tanulmányaik útján diplomához és most kenyér nélkül állnak az országban. Itt a sok ankétezés nem használ. Különösen nem használ az az ankétezés, amelyet az álláshalmozók hívnak egybe és az álláshalmozók adnak tanácsot az ifjúságnak, hogyan helyezkedjék el. Ók ina9J±, ülése 1932 június 1-én, szerdán. guk azonban megfeledkeznek arról, hogy állásaikról lemondjanak. A másik szempont az, hogy lehetetlennek tartom, hogy ebben az országban öreg emberek még mindig nem jönnék rá, hogy a fiataloknak helyet kell adni. Szomorú dolog, amikor az ember megőszül, megöregszik s látja, hogy a fiai nagyobbak lesznek, mint az ember saját maga, de ezzel számolni kell és számolniuk kell azoknak is, akik közpályákon vannak, akik hivatalokat töltenek be. Egy bizonyos kor után tessék a fiataloknak helyet adni, mert nem tűrhetjük tovább, hogy magas állásban lévő, magaskorú egyének, akik sokszor több állást is töltenek be, a fiataloktól elveszik a kenyeret, pedig nyugdíjukból tisztességesen meg tudnának élni. Nem akarok tapintatlan lenni, nem személyeskedem, köztudomású, hogy bizonyos férfiak töbszörósen magas vagy nem is éppen túlmagas állasokban, de jól dotált állásokban vannak. Amikor az a kor elérkezett, félre, utat a fiataloknak, ezt kívánja a tisztesség, ezt kívánja a nemzet érdeke. . , Egy másik kérdés, amelyről a képviselő ur beszélt, amiben már nem értek teljesen egyet, a diplomás és egyéb kenyérkereső, dolgozó nok kérdése. Nagyon könnyű kimondani azt a jelszót, hogy vissza a családba. Amikor én akár a gépírási szakmában, akár az irodában, akar a kartongyárban, akár dohos pincékben magyar lányokat és asszonyokat dolgozni latok, nekem is fáj a szívem. Én is szívesebben látnám, ha az a lány férjhezmenne, ha az az anya gyermekeit nevelné. De kérdem: rajta múlik az?

1 Azt hiszi a t. képviselő úr, hogy ezek a kenyérkereső nők — akár diplomások, akár szellemi, akár fizikai munkásnők — szívesen mennek kora reggel a gyárba vagy hivatalba? Ök is szívesebben lennének családjuk körében és szívesebben főznek a kis családnak reggel a kávét és délben az ebédet és szívesebben foglalkoznának gyermekeikkel. Azt hiszi a képviselő úr, szívesen mennek a gyáraikba, hogy ott kora reggeltől késő estig dolgozzanak, hogy ott dohos levegőben egészségtelen foglalkozást űzzenek? Azt hiszi, hogy az a csinos arcú, jó bokájú úrilány vagy más akármelyik lány szívesen ül az írógéphez? Mélyen t. képviselő tír, én azt hiszem, hogy valamennyien nagyon szívesen férjhez mennének, családot alapítanának, ha telhetnék. (Jánossy Gábor: Az lenne a dolgok rendje!) A'kapitalizmusnak itt is megvan a maga önzése. Belátom, hogy a nagytőke, amely nem. az emberi szolidaritás alapján áll, inkább az olcsó munkaerőt, a 30^-40 pengős gépírókisasszonyt alkalmazza egy jobban dotált férfi helyett. De azt mondani, hogy a nők elveszik a férfiak elől a kenyeret és a férfiak azért nem bírnak megnősülni, mégsem egészen helytálló. Bocsánatot kérek, a szociális gondolat szempontjából és a nemzet szempontjából teljesen mindegy, hogy a férfit vagy a nőt teszik-e ki a hivatalból, ha nines meg azután a megélhetésük, mert hiszen a nőki 80%-a családfenntartó, vagy saját magát kénytelen fenntartani, vagy özvegy édesanyját tartja el, vagy testvéreit nevelteti. Igazán nincs bennem semmi irigység és nagyon jó szemmel látom, bogy a nők szakítottak bizonyos tekintetben (Egy hang a középen: Kivel!) nem kivel, hanem a rég! rendszerrel (Jánossy Gábor: A.z előítéletekkel! Mondd ki!) és igazán csak tiszteletet, elismerést és megbecsülést érdemel az a kenyérkereső nő, aki tisztességesen keresi meg kenyerét. (Ügy