Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

9 3. ülése 1932 május 31-én, kedden. 376 Az országgyűlés képviselőházának majdnem azt mondhatnám, kétségbésett indítványra alludáltunk, hogy tessék & népjóléti segélyezettek közé beilleszteni a tanítókat, ha már másképpen nem ímegy és az ínségakció keretében valamit adni, mert ez az állapot fenntarthatatlan. Igen t. Ház! Nem maradok tovább ennél a témánál, hiszen ezt mi az elmúlt esztendőben ia szóvátettük, úgyhogy szinte unjuk már és szeretnénk más természetű kérdésekkel foglalkozni, minthogy egy évtizeden keresztül mindig ezeket a sérelmeket tárjuk itt a Házon keresztül a nemzet színe elé. De ezeket a jövőre nézve is nyomatékosan ajánljuk a miniszter úr figyelmébe. Meg vagyok róla győződve, hogy mindennapi gondját is* képezi, hogy ezek a kérdések elimináltasisanak. (Karafiáth Jenő vallásés közoktatásügyi miniszter: Ez igaz!) Ezzel kapcsolatban még az a további sérelem is felmerül, hogy a tanítók ma is nagyon örülnének, ha 21 pengős búzaárat kapnának a természetbeni járandóság értéke fejében. További tanítói sérelem az is, hogy az előlépést, amelyre a költségvetés keretében mindig volt biztosítva egy bizonyos összeg, ismételten megakadályoztatott. Ami a gyermekek családi pótlékát illeti, pártunk annak idején már kifejezésre juttatta azt az álláspontját, hogy a családi pótlékok fenntartására nagy súlyt helyez, mert a legantiszociálisabb eljárás az, hogy amikor ebben az országban gyermeknapot tartunk, amikor minden gyermekakciót istápolunk, amikor azt a visszafejlődést, amely az ország némely részén bűnös móldon jelentkezik, mindenféle erkölcsi prédikációkkal, ráhatásokkal meg akarjuk akadályozni, akkor nem hogy módot nyújtanánk a gyermekek istápolására, hanem ellenkezőleg, még az életlehetőségeket is megvonjuk. A családi pótlék intézményének fenntartása tehát elsőrangú érdek. Hiszen nem a levonás isérelmes, hanem, az egyenlőtlen elbánás elvének gyakorlati alkalmazása, hogy amikor az állam két szegény tisztviselője éppen arra alapított családot, hogy a két nyomorult kis fizetést össaeteszi s erre alapítják a maguk kis jövőjét, ekkor a feleség lakbérének 50%-át elvonják. Roppant nehéz kérdés ez. Egyesek erre a kettős szerény lakbérre valahonnan nagyobb kölcsönt vettek fel és kis házat ragasztottak össze maguknak, hogy öiregnapjaikra oda kivonulhassanak és akkor ilyen nem számított lakbércsonkítás következtében befejezett helyzet elé lévén állítva, mé,g nagyobb mértékben érzik a nyomorúságot, mint azelőtt. Fáj az egyenlő elbánás hiánya azért is, mert ha valakinek férje nem állami tisztviselő, hanem valahol magasrangú magántisztviselő vagy szabad pályán van és bőségesen megkeresi a lakbért, az a nő megkapja a teljes 100%-os lakbérét. Ez szintén olyan kérdés, amelyhez amikor hozzányúltak, nem számítottak arra, hogy szociális szempontból mekkora sérelmet jelent ez magukra az érdekeltekre. Ezeket a kérdéseket, amelyek a népoktatási kart érdeklik, csak néhány vonásban érintettem. Órák hosszáig lehetne ezeket ecsetelni és minden nüanszában ismertetni a Ház előtt, de az elmúlt évek bőségesen alkalmat nyújtottak arra, hogy ezeket a kérdéseket felfedjük. Csak egyet kell tehát leszegezni: sajmos, nem javulás, hanem ellenkezőleg, nagy visszaesés és nagy rosszabbodás következett be. Csak egy kérdést legyen szabad még érintenem, amelyről itt Éber Antal képviselőtársam is szólott, de egészen más vonatkozásban. Amikor tényleg általános megállapításként átmegy most már a köztudatba, hogy mi agrárorszag vagyunk és itt valóban sok minden másra volt és van költség, akkor nélkülözzük egy agrárország agrárintézményeit és az egész agrárkérdés a legnagyobb elhanyagoltságban szenved, a legmostonabb gyermeke az egész országnak. Az országnak ezen a konstrukcióján, ezen a iöldrajzi helyzeten változtatni sohasem lenét; örök adottság lesz, hogy mi agrárállam vagyunk és agrárállam fogunk maradni. JN ekünk tehát .kulturális intézményeinket is, kezdve _ a népiskolákon, fel a legmagasabb iskolákig, e szerint kell megalkotnunk és minden intézményünkbe az agrárgondolatot kell belevinnünk. Hiszen ma azért nincs a kereskedelemben élet, nincs az iparnak levegője, nem tudjuk a tisztviselőket fizetni, mert maga az agrártársadalom szegény, mert az agrártársadalom nem tudja jól értékesíteni nehéz munkával megtermelt terményeit. Így tehát közös célból össze kell forrnia mindenkinek társadalmi különbség nélkül ebben az országban, hogy agrárintézmény einket támogassuk; de necsak azi állam támogassa őket, hanem a magánosok tudását, jóakaratát és szimpátiáját is összesíteni kell, hogy az agrártársadalmat kiemeljük abból a mélységből, amelyben van, mert ha ezt nem tesszük, akkor ebbe a mélységbe belezuhan egész társadalmi konstrukciónk. Csinálhatunk itt olyan dolgokat is, amelyek ezidőszerint nem kerülnek pénzbe. Vannak; a nagy világkérdéseken felül belső kérdések is, amelyek megoldását régen bele kellett volna illeszteni magának az államnak az életebe. Itt többek között csak azt jelzem, hogy az elemi iskolában most végrehajtunk egy modern és új tantervet, amelynek fő gondolata az, hogy módszeres változtatással könnyebben, játékszerűen, szóval a mai modern pedagógiának vívmányai szerint foglalkozzunk a gyermekekkel. Ez azonban a dolog módszertani része. Ha a tanítandó részeknek anyagát nézem, akkor látom, hogy nagyon sok agrárkérdés, amellyel az életben folytonosan találkozunk, hiányzik a népiskolából hiányzik a középiskolából, a polgári iskolából és hiányzik a magasabbrangú intézményekből is. Ha valakinek egyénileg nincs is szüksége hivatásában arra, hogy az agrárkérdésekkel és vonatkozásokkal tisztában legyen, nemzeti szempontból még akkor is szükséges, hogy valamit értsen ezekből a kérdésekből és együtt érezzen ezekkel a kérdésekkel. Szerény kívánságom tehát az, Ihogy igenis, ebben a kérdésben is rendet kell teremteni, az élet parancsa szerint; az agrárkérdéseknek és az idekapcsolódó egyes kérdéseknek nagyobb teret kell az iskolában biztosítani. Errenézve vannak kezdeményezések. Annak idején gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején is próbáltak kisebb dolgokat, mint a madarak és fák napját beállítani a tantervbe és erre egy-egy napot szenteltek. Ezt is praktikusabban lehetne elintézni, mint ahogy most van, mert most csak ünnepségben merül ki ennek a kérdésnek megtárgyalása. Ezeket a nagy kérdésieket, amelyek egyetemes érdekei az egész nemzetnek, be kell vinni az iskolábaT. Ház! Amikor arról panaszkodunk, amint Éber Antal t. képviselőtársam is többször említette, hogy kevés nálunk a mezőgazdasági iskolák száma, hogy a 200 és egynehány helyett többet akarunk, akkor itt kéznél van egy iskolatípus, a polgári iskolák nagy tömege, amelyben igenis a mai tantervnek azt az anyagát,