Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

364 Az országgyűlés képviselőházának 93. ülése 1932 május 31-én, kedden. Elnök: Csendet kérek, Esztergályos képviselő úr. Éber Antal: De mit jelent az' az adat, hogy hárommilliárd nemzeti jövedelemből 1200 milliót vesznek igénybe a közületi kiadások? Ez a nemzeti jövedelem, ne legyen félreértés, nem nettó jövedelem, hanem az egész nemzeti termelés bruttó jövedelme. Hárommilliárd az az összeg, amelyet a gazda kap mezőgazdasági terményeiért, a gyáripar, a kisipar az ő terményeiért, mindezt be kell számítani, mint bruttó jövedelmet és ebből a bruttó jövedelemből kell 40%-ot közületi kiadásokra elfizetni. Hogy ez milyen tarthatatlan helyzet, s hogy mennyire meghaladja ez a józan gazdálkodás minden lehetőségének elképzelhető mértékét, arra nézve bátor vagyok illusztrációképpen felhozni, hogy a béke idejében a pénzügyi tudomány a 10—15%-ot tartotta a maximumnak, amivel a magángazdaság a közületi háztartásokhoz hozzájárulhat. Széchenyi István, amikor 1843-ban megírta az «Adó és két garas» címen ismeretes cikksorozatát, amelyben ő a közetherviselés mellett foglalt állást, akkor valóban klasszikus megállapításokat tett abban a tekinteben, hogy mennyiben lehet a közületi kiadásokat, az adóterhet arányba hozni és hogyan kell arányba hozni a kiadásokkal. Azt mondja (olvassa): «Ha logikai biztossággal akarjuk magunkat instruálni, nem elég mindazt elősorolnunk, amiben szűkölködünk, sőt ez csak annyiban lehet hasznos, amennyiben sürgetőbb szükségeinket a kevésbbé szükségesektől megkülönböztetni tudnunk kell, hanem mindenekelőtt az a kikutatandó, hogy vájjon melyik azon somma, amelyet Magyarország

1 sinylő állapota közt fizethetünk anélkül, hogy csontvelejében csorbát szenvedünk.» Ezt az igazságot szegtük meg és ezért szenved csorbát csontvelejébe^ az ország, hogy mi közületi háztartásainkat ekképp túldimenzionáltuk és ma is azt képzeljük 21 milliós csökkentés után, hogy ez az ország mai fizetésképessége és teherbíróképessége mellett elbírhat egy 140 milliós kultuszbudget-t. Azt állítom, hogy ez teljes lehetetlenség és képtelenség. Beismerem, hogy a jelenlegi kultuszminiszter úrra maradt az a rettenetesen súlyos feladat, hogy próbálja lecsökkenteni ezeket a kiadásokat s elismerem, hogy ebben a tekintetben, az a 21 millió a nálunk szokásos felfogás szerint nagyon tekintélyes összeg, viszont azt mondom, hogy az előbbi rezsim alatt annyira fel voltak tornászva ezek a kiadások, annyira mellőztetett mind az az igazság, amely Széchenyi István mondásában rejlik, annyira nem tudtuk figyelembevenni, hogy mi az, amit az országból fizetőképessége mellett szabad ilyen célokra igénybevenni és annyira nem tudtunk megkülönböztetést tenni — szintén Széchenyire hivatkozom — az okvetlenül szükségesek és kevésbbé szükségesek között, hogy ennek a bűnnek, ennek a hibának minden következeményeit szenvedjük most s ezen segítenünk kell, ha nem akarjuk, hogy az egész ország gazdasági élete összeroppanjon. Igen t. Képviselőház! Károlyi Imre gróf a Magyarságban idén megjelent tanulmányában, ugyanazzal az okfejtéssel, amint előrebocsátani már bátor voltam, hogy tudniillik a nemzeti jövedelem produkálásához szükséges befektetéseket helyesen levonásba helyezte, arra az eredményre jutott, hogy valóságos nettó jövedelemként 400 millió pengő marad meg, vagyis fejenként, lakosonként 50 pengő, tehát a nettó jövedelemből egy négytagú családnak 200 pengője marad meg. Ilyen viszonyok között, ilyen jövedelmezőségi helyzet mellett, amely azóta még lényegesen megromlott, elképzelhetjük-e mi azt. hogy ez az ország a kultusztárca céljaira 140 millió pengőt tud fordítani 1 Ez merő illúzió és méltóztassék elhinni, hiábavaló a kultuszminiszter úrnak minden jóakarata, hogy itt próbál a takarékoskodás és a kultúra szempontjai között kompromisszumot létesíteni, itt sokkal radikálisabb lépésekkel kell a lebontás terén menni, ha az ország egész gazdasági egyensúlyát nem akarjuk katasztrófába vinni. Igen t. Képviselőház! A kultúráról beszélünk és nekem talán nem kell azt mondanom, hogy én is szeretném, ha ennek az országnak még ennél is sokkal többje jutna kultúrára. Hiszen ezek közhelyek és^ természetes, hogy minél műveltebb egy ország, annál inkább van bitosítva a gazdasági prosperitása, társadalmi rendje, nem is beszélve a szociális szempontokról. De elismerem azt és természetesen nem akarok semmi személyi élt ebbe belevinni, a legnagyobb készséggel elismerem, hogy az azelőtti kultuszminiszter urat, Klebelsberg Kuno t. képviselőtársunkat mindabban, amit tett, meggyőződésem szerint a kultúráról táplált magas felfogása, az Ő általános nagy műveltsége, amely világszerte ismeretes, vezette elhatározásaiban. Sőt továbbmegyek: meg vagyok győződve arról is és tudom is, hogy az a minisztérium, amelyet ő vezetett, ezeket az óriási beruházásokat és befektetéseket, amelyeknek eszközlése volt szerintem a hiba, a legnagyobb gondossággal, tisztasággal és szorgalommal bonyolította le, úgyhogy ebben a tekintetben sem lehet kifogást emelni. Ha azonban a szükségletek sorrendjéről beszélünk és összehasonlítjuk azokat a kiadásokat, amelyeket ebben a tárcában teljesítünk és azokat a kiadásokat, amelyek elmaradtak s azokat, amelyeket elhanyagoltunk, akkor igazán felmerül az a kérdés, vájjon a közgazdasági kultúra nem kultúra? Egyáltalában a közgazdasági kultúra nem létezik? A közgazdasági kultúráról azoknak, akik ezeket a dolgokat intézték, nem volt fogalmuk sem. Aki tudja, hogy mi az a közgazdasági kultúra, az tudja, hogy a közgazdasági kultúra első követelménye az, hogy a teherbíróképességgel számoljon és számoljon azzal, hogy mi a kielégítendő szükségletek sorrendje. Mi nagy megvetéssel és lenézéssel szoktunk a háború előtti időszaknak, a nagy, gazdag Magyarországnak kultúrkielégítésére ráutalni, pedig méltóztassék elhinni, hogy Eötvös József, Eötvös Lóránt, Berzeviczy Albert, Trefort Ágost és Apponyi Albert is tudták, hogy mi a kultúra! Ök is kultúremberek voltak, ők is tudták, hogy sok pénzből sok iskolát lehet felállítani, ők is tudták, hogy nagy épületek felépítéséhez csak nagy nemzeti tőke mobilizálása szükséges, azonban volt közgazdasági kultúrájuk is és tudták, hogy mit lehet a nemzeti jövedelemből ilyen célokra igénybe venni anélkül, hogy a nemzetnek egész gazdasági életét egyidejűleg aláássák. Szükségletek sorrendjéről beszélünk. Most méltóztassanak megnézni ezt a budgét-t és összehasonlítani adatait: művészeti tanintézetekre most is preliminálva van 600.000 pengő és 52 mezőgazdasági népiskolára szintén 600.000 pengő. Kérdezem, nem kultúra-e az, hogy egy mezőgazdasági országban a népet mezőgazdasági ismeretekre tanítsák? Az nem volna-e kultúra, hogy ebben az országban ne 52 mezőgazdasági népiskola legyen, hanem pár ezer mezőgazdasági népiskola legyen és arányos-e az, hogy mi művészeti tanintézetekre pontosan