Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

198 Az országgyűlés képviselőházának nem volna-e helyesebb és nem szociális érzésre valló cselekedet volna-e, ha a népjóléti kormányzat helyes gyermekvédelemmel iparkodnék az apró gyermekek sírhantjait csökkenteni. De kérdezem, hogy pédául a népbetegség elleni védekezés szempontjából helyes, okos, szociális érzékre valló cselekedet-e az, hogy erre a célra a népjóléti kormányzat 230.000 pengővel kevesebbet ad? Hát olyan megnyugtató a nép egészsége, hogy ilyen kevés összeg is elegendő arra, hogy a népbetegségek ellen pl. a tüdőbaj ellen védekezzünk? Nem tudom, hogy az igen t. miniszterelnök úr, aki ezidőszerint a népjóléti tárcát képviseli, járt-e már olyan vidéken, ahol a munkásságnak nagy tömegei élnek. Nem tudom, hogy járt-e? Én azt hiszem, hogy nem, mert ha a miniszterelnök úr, mint népjóléti miniszter, járt volna olyan vidéken, olyan helyen, a város külső részein, ahol tömegszállásokon laknak az emberek és éjjelenként tömegszállásokon húzódnak meg, akkor látnia kellett volna a köhögő, köpködő emberek nagy tömegeit, akik az utcán, amerre mennek, akkorákat köhögnek és akkorákat köpnek, mint egy hatalmas nagy molnárcsusza. {Zaj.) Végig az utcán köpködik az ő tüdővészbacillusokkal^ telített váladékaikat. Kérdezem az igen t- népjóléti miniszter urat, nem lett volna-e helyesebb, nem lett volna-e |_ okosabb a belügyi tárca egyes tételeinek óriási emelése helyett a tüdőbetegség, a tüdővész elleni védekezés? (Fráter Jenő: A belügyinél hol van emelés?) Nem hallom, tessék hangosan közbeszólni. (Fráter Jenő: A belügyinéi hol van emelés? Egy helyen van 50.000 pengő!) A bába- és ápolóképzésnél szintén csökkentették a tavalyi összeget. Ugyanezt kérdezhetem, ugyanígy feltétetem a kérdést: tudja-e az igen t. népjóléti miniszter úr, tudja-e az igen t. miniszterelnök úr, hogy hány száz és hány ezer gyermek pusztul el egyéves kora előtt künn a falvakban és mennyi anya pusztul el? Nincsen kellőszámú orvos, hiány van az orvosokban, hiány a bábákban. Ahelyett, hogy ezen a téren emelkedett volna az előirányzott összeg és megvolna a segítés lehetősége, csökkentik ezt az összeget. A hadirokkantak támogatásánál 2,436.000 pengővel kevesebb van előirányozva. Itt ismét azt mondom: a legkeményebb bírálatot érdemli meg ez a kormányzat, amidőn a hadirokkantakkal éveken keresztül olyan mostohán bánt, mint ahogyan eddig bánt azokkal a hadirokkantakkal, akik hosszú esztendőkön keresztül feláldozták mindenüket, ami szent volt előttük, feláldozták családi boldogságukat, feláldozták egészségüket, életüket áldozták fel abban a hitben, abban a reményben, hogy ezért az óriási áldozatért, majd ha visszajönnek, a haza hű lesz hozzájuk, amiként ők hívek voltak a hazához künn a lövészárkokban, amikor ott szenvedtek és hátralevő napjaikat, ha megbetegszenek, emberhez méltóan tölthetik el. Ezzel szemben 25%-os hadirokkant havi egypengős segélyt kap, de a magasabb százalékú hadirokkant is olyan keveset kap, még a 100%-os is, hogy abból emberhez méltó életet igazán nem élhetAmidőn tehát mi felhoztuk ezeket a panaszokat, — tíz esztendő óta mindig a hadirokkantak ügyéről beszéltünk itt, valahányszor erre alkalom volt — követeltük és követeljük állandóan és mindig, hogy a hadirokkantaknak végre adják meg azt a lehetőséget, hogy hátralevő életüket emberhez méltóan töltsék el, élhessék le. És akkor jön az igen t. miniszterelnök úr, mint népjóléti miniszter és ahelyett, hogy felemelné 89. ülése 1932 május 23-án, hétfőn, a hadirokkantak járadékát legalább arra a nívóra, amely nívón a körülöttünk levő államok hadirokkantjai élnek és kapnak segélyt, csökkenti az igen t. miniszterelnök úr ezeket a segélyeket. Nem tehetek róla, nekem ismét meg kell mondanom, hogy embertelen és szívtelen az a kormányzat, amely a hadirokkantakkal így bánik. A napokban, amikor az igen t. előadó úr a tárcáról beszélt, én közbeszólás formájában már megemlítettem, hogy felháborító az a bánásmód, ahogy a magyar hadirokkantakkal beszélnek. Megmondottam közbeszólás formájában, hogy Németországban egy vakot vezető hadikutyát jobban díjaznak, jobban ellátnak, mint nálunk például egy 25%-os hadirokkantat. Kérdezem, ha megteheti ezt Németország, ugyancsak olyan legyőzött ország, mint amilyen mi vagyunk itt, ugyanígy meg van csonkítva, mint mi vagyunk itt... (Zsindely Ferenc előadó: Ügy nincs! — Tauffer Gábor: Űgy nincs megcsonkítva! Hogyan lehetne úgy megcsonkítva? Ezen a téren mi vezetünk!) Hogyne lenne. De nem ezen van a hangsúly. (Zaj.) Ha Németország nemzeti becsületének tartja, hogy a hadirokkantakat emberhez méltóan ellássa, akkor Magyarországnak is kötelessége volna ugyanúgy ellátni a hadirokkantakat, amint Ausztriában, vagy más államokban ellátják őket. De itt van egy másik dolog. Az állami ideggyógyintézeteknél is 160.890 pengővel kevesebbet állítottak be. Nem tudom, az urak megfigyelték-e, olvasták-e az elmúlt héten az egyik elmegyógyintézetben történt szomorúan tragikus esetet. Arról volt szó azokban a hírlapi közleményekben, hogy az egyik budapesii elmegyógyintézetben egy fiatal idegbeteg embert reggel halva találtak cellájában. A megindult vizsgálat megállapította, hogy kevés az ápoló személyzet, a dühöngő őrültekre nincs kellő felügyelet és csak így történhetett meg, hogy a dühöngő őrültek egyik társukat megfojtották. Kérdezem: nem volna-e a legfontosabb problémák egyike ezen a téren az, hogy azoknak a szerencsétleneknek, akik a sors mostohasága következtében idegrendszerükben összeomlanak, ha bekerülnek ilyen intézetbe, kellő figyelemben és kellő ápolásban legyen részük? A nem állami gyermekmenhelyen lévő gyermekek intézeti elhelyezésénél 115.000 pengővel kisebb a tétel. Megint csak fel kell tennem a kérdést, vájjon az igeji t. népjóléti miniszter úr, ezidőszerint a miniszterelnök úr, tudja-e, ismeri-e azoknak a szerencsétlen gyermekeknek sorsát, életviszonyait, akik az állami gyermekmenhelyről kerülnek ki a vidékre gondozásra. Azok a szerencsétlen gyermekek kikerülnek a falvakba, szegényebb, gazdagabb családokhoz, ott azokat a gyermekeket pásztorkodásra használják fel. A gyerekek sorsa mostoha, a gyerekek sorsa sajnálatraméltó, mert valahányszor ilyen falusi családot megkérdez az ember, hogy miért^bánik úgy, miért üti azt a kis gyermeket, miért küldi libát, malacokat őrizni és miért küldi ki csordára a gyereket, , miért nem tartja itt a családnál, akkor olyat mondanak, amit én itt elnöki rendeutasítás nélkül nem mondhatok meg. Arra hivatkoznak, hogy azért a pár fillérért, amit az állam fizet, nem tarthatják azt a gyereket úgy, mint saját gyermeküket. Itt is^ bűnös könnyelműség tehát a gyermekvédelem és a jövő nemzedék szempontjából ezeknek a gyermekeknek tartásdíját egy fillérrel is csökkenteni. A jövő generáció érdeke parancsolja, hogy ezeknek a gyerekek-