Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

186 Az ofszággyüUs képviselőházának munkaalkalmak teremtésére. Munkáért kiált ma .százezer és százezer ember ebben az országban, és hogy ezt a kiáltást nem hallják meg, nem akarják meghallani, ez a legfényesebb bizonyítéka e rendszer teljes csődjének, és annak, hogy ahol a munkalehetőségek teremtése tekintetében a kormányzat nem tud vagy nem akar csinálni semmit, ott elvesztette jogát arra, hogy hatalmon maradjon és hogy ezt a hatalmat a maga számára vindikálja. Németország éppen ezekben a napokban tesz óriási erőfeszítéseket a tekintetben, hogyan és miként lehetne a német energiák végső kihasználásával valamelyes munkaprogrammról gondoskodni és ennek a programúinak a keretében leredukálni a hatmillió munkanélkülinek számát legalább is számbavehető és észrevehető mértékben. Nálunk még ilyen kísérlet sincs, nálunk még ilyen próbálkozással sem találkozunk. A kormányzat egyszerűen tudomásul veszi, hogy gazdasági és pénzügyi bajok vannak, hogy a kapitalizmus világszerte beteg, s addig, amíg meg fog gyógyulni, — szerinte meg fog gyógyulni —• a lázongókat és az elégedetlenkedőket rendőrséggel, csendőrséggel féken akarja tartani. De hogy valamit tenne a lázongás egyre súlyosbodó okának megszüntetése, munkaalkalmak teremtése, az önhibájukon kívül munkanélküliek megsegítése tekintetében, erre egyetlen egy halvány gesztust sem látunk a kormányzat részéről. Annyi szó esett itt az álláshalmozásoknak, a mammutfizetéseknek kérdéséről. Történt-e egyetlen lépése Elfogadtak-e egyetlen egy határozati javaslatot? Történt-e bármiféle kezdeményezés a miniszterelnök úr részéről, pedig ő saját hatáskörébe tartozónak vindikálja ezt a problémát? Nekem még alkalmam lesz, hogy egyéb tárcák keretében rámutassak arra és számszerűen bemutassam a t. Háznak, milyen szöryűséges állapotok uralkodnak még ma is az ipar, a kereskedelem, a biztosítás különböző területein az álláshalmozások és a mammutfizetések felszedése tekintetében. En nem irigylem ezektől az uraktól az 50—60—80—100.000 pengős jövedelmeket, (Weltner Jakab: És az 500.000 pengőket!) de azok a tömegek, amelyek a legsötétebb nyomorúságban vannak, irigylik ezt (Weltner Jakab: Jogosan!) és felháborodnak rajta. En legfeljebb sajnálni tudom őket, hogy olyan sivár az ő egész egyéniségük és lelkületük, hogy abban látnak kielégülést, hogy itt mások véres verejtéke árán halmozzák a tíz- és tízezreket. A tömegek azonban egyre nagyobb elégedetlenséggel és izzó elkeseredéssel nézik azt, hogy vállalati vezetők, vállalati igazgatók, vállalatok tulajdonosai ugyanakkor, amikor alkalmazottaikat a legmérhetetlenebbül kizsákmányolják, saját luxusuk leépítésére a legkevesebb hajlandóságot sem mutatják. (Weltner Jakab: Elpróbaszívják a levegőt másoktól!) Szociálpolitikai kívánság az is, — de nemcsak szociálpolitikai kívánság, hanem azt mondhatnám, hogy a nemzeti becsület parancsa — hogy a megfelelő nyugdíjban, megfelelő ellátásban részesülő emberek ne vegyék el a kenyeret, ne vegyék el az állást mások elől. Az ipar, a kereskedelem, a legkülönbözőbb szakmák és foglalkozási ágak tele vannak olyanokkal, akik a nyugdíj élvezete mellett még egyéb állásokat is betöltenek. Ha ezeket innen eltávolítanák, ha ezeket innen kisepernék, — mert maguktól nem fognak elmenni — 89. ülése 19

SÉ május &3-án, hétfőn. akkor sok-sokezer fiatal és idősebb ember számára lehetne munkaalkalmat teremteni és legalább részben megoldhatóvá válnék az elhelyezkedésre váró és vágyó ifjúság problé mája is. Szükség van — éppen szociálpolitikai érdekből van szükség — a részvényjog olyan reformjára, amely ebbe a dzsungelbe belenyúl, legalább is olyan mértékig és azzal a hatással, mint ahogy Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában már megtörtént. Nagyon sokszor vállalatok azon mennek tönkre és abba pusztulnak bele, hogy vannak nagyjövedelmű és teljhatalmú vezető személyiségek, akiknek jövedelme, illetménye felér néhány tucat kistisztviselő jövedelmével; ezenfelül olyan szerződéseket biztosítottak a maguk számára, amely szerződéseknek a szent magánjog alapján való teljesítése nem egyszer okozta már egész vállalatok bukását, pusztulását, az összes alkalmazottak bukásával és pusztulásával együtt. Megint csak más tárcákkal kapcsolatban lesz alkalmam arra, hogy a kereskedelmi, az ipari, a gazdasági életből vett konkrét példákkal igazoljam ezt a vádamat, ezt a súlyos vádat. Itt, igenis, parancsoló szociális kötelesség az, hogy a kormányhatalom beavatkozzék és hogy a laisser faire, laisser aller régen kompromittált, régen túlhaladott elvét félretéve, ezekben a kérdésekben a szociális és etikai igazságoknak érvényt szerezzen. Ad notam szociális és etikai szempontok. Itt az imént igen érdekes felszólalásában Túri Béla t. képviselőtársam szükségét érezte annak, hogy a szociáldemokrata részről kezdeményezett és f ply tátott szociálpolitikával szembehelyezze a Kerum Novarum és a Quadragesímo anno szociális és etikai szellemét. Mi szívesen állunk mindenféle ilyen verseny, mindenféle ilyen tényleges és egyenlő feltételek mellett folytatott versenyfutás elé, de meg kell állapítanom a legteljesebb történelmi elfogulatlansággal azt, hogy ezek a szociális problémák ma itt vannak és annak, hogy az egyház is, annak legfőbb főhatóságai is ezeket a kérdéseket ma másképpen látják és ítélik meg, mint ezelőtt évtizedekkel, egyedüli oka az, hogy van és volt szocialista munkásmozgalom, hogy voltak nagy szocialista gondolkodók, akik a maguk lángelméjével már évtizedekkel ezelőtt megállapították ennek a kapitalisztikus társadalmi rendnek alapvető fejlődési törvényeit és megállapították ezekről a fejlődési törvényekről azt, hogy itt pediglen mindenekfelett álló irányelv az anyagelvűség, a materialista érdek. Igen furcsa travesztálása a dolognak, hogy ugyanannak a kapitalista gazdasági rendnek hívei és képviselői, akik ennek a materialisztikus elvnek alapján állanak és dolgoznak, minket szocialistákat szoktak materializmussal megvádolni. Nem, t. uraim, az, amit Marx a történelmi materializmusnak bölcseletében kimutatott, a kapitalizmus fotográfiája, nem pedig valami használatra szánt recept a mi számunkra, akik valamennyien szegény emberek vagyunk, tovább megyek, nem is akarunk gazdag emberek lenni, akik nemcsakhogy nem irigyeljük, de egyenesen sajnáljuk és megvetjük azo>kat, akiknek számára legfőbb életcél az, hogy összeharácsoljanak vagyonokat, legtöbbször, majdnem kizárólag mások kizsákmányolása révén. Mi nyugodt és derült fölénnyel tudunk beletörődni abba, hogy itt a mi oldalunkon a maximális jövedelem az* amit egy képviselői