Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-88

•Az országgyűlés képviselőházának 88. nos lehet is például a rendőrségnél, mondjuk a tisztviselők áthelyezése, ott, ahol történelmileg kifejlődött vagyonokat kell kezelni, ahol kifejlődött üzemeket kell kezelni, ott ma idetenni, holnap pedig odatenni a tisztviselőket célszerűen és a közérdeknek megfelelően nem lehet. Nem lehet például a földbirtokpolitikában egy idegen városba belepottyantam — hogy úgy mondjam — egy tisztviselőt, akármilyen képességű és akármilyen jóindulatú is az a-tisztviselő. Nem erre kell törekedni. Ne az autonómiát bántsák! Az autonómia kezeit megkötöző láncokat szedjék le mentől előbb, s akkor az egészséges autonómia, ha csakugyan törődhetik a maga dolgaival, le fogja győzni azokat a bajokat, amely bajok egyáltalában legyőzhetők, amelyek nem országos tünetek vagy világ j elenségek. Vissza kell térnem arra, hogy van még egy téte'l, amely különösén a városokra sérelmes lehet anyagi szempontból. Mint említettem, főként a közegészségügyi kiadásoknál jelentkeznek jogosultnak nem mondható áthárítások a városok terhére, mert hiszen az állam beszedi az erre a célra szolgáló járandóságokat. Van azonban itt más olyan tétel is

; amely a városokkal szemben egyenlőtlen elbánásra vezet. Ha méltóztatnak megnézni a központi igazgatás tételét, ennek mindjárt az elején van egy tétel: vármegyék és községek támogatására 13,062.000 pengő. A bevételek között ugyancsak elől egy '5,800.000 pengős bevételi tételt találunk, amelyet a városok fizetnek az államnak a rendőrség fenntartásához. Az, hogy az egyik közület a közösen befizetett adókból segítséget kap, a másikra pedig külön terheket hárítanak, nem felel meg az egyenlő teherviselés elvének, mégpedig annál kevésbé felel meg, mert hiszen itt még egyéb ilyen tünetek is jelentkeznek. Nevezetesen az egyéb közületek más engedményeket, más kedvezményeket is^ kapnak, nemcsak ezt a kedvezményt, míg a városoknak nagyon, de nagyon sok mindenféle olyan kiadást kell fedezniök, amilyen kiadás más közületeket nem terhel. Felszólalásomnak főtárgya az, hogy ne méltóztassék ezt az önkormányzatellenes gondolkozást tovább fejlődni engedni, mert ez nem felel meg Magyarország történelmi fejlődésének, ahol az önrendelkezési jog — amelynek kifejezését a Népszövetség mintha divatba akarná. hozni — azóta megvolt, amióta szerződésben először kikötötték, hogy az ország tanácsából senki, ki ne zárassék. Amikor mi, a magyar nemzet, alkotmányt szereztünk magunknak, — olyankor, amikor alkotmánya még csak Angliának volt, nagyon kis idővel előbb — amikor kifejlődtek a mi önkormányzati testületeink, különösen a vármegyék^ amelyek nélkül a mi történelmünk egészen másképpen alakult volna és amelyek nélkül ma már talán magyar sem élne ezen a földön, — mert hányszor szét volt darabolva ez az ország, hányszor nem volt itt központi irányító igazgatás, de mindannyiszor itt voltak a helyi közületek, amelyek kötelességet is éreztek a nép iránt és képesek is voltak vezetni a, dolgokat s így a széttagolt ország' egyes részeiben folyt az akkori viszonyoknak megfelelő népgondozás, népszeretet, a nemzeti erő fenntartása — ilyen történelmi előzmények után a törvényhozásnak nem szabad teret engednie olyan hangulatnak, amely ezt a hosszú ideig annyi hasznot hozott intézményt meg akarja szüntetni. Annál kevésbé szabad ennek teret engedni, mert ez az ország olyan védtelenül exponált helyzetben van, hogy senki sem ülése 1932 május 20-án, pénteken. 133 biztosíthat róla bennünket, hogy a 'második ezer év alatt nem lesz-e még nagyon sokszor szükség az önkormányzatokra és különösen az önkormányzati szervekre. Különösen fájdalmas nekem, amikor olyan oldalról támadják az önkormányzatot, ahol a demokráciát vallják üdvözítő eszmének.- En nem tudok elképzelni olyan demokráciát, amely a történelmileg kifejlődött önkormányzatokat -megsemmisíteni akarná. Lehet olyan ország, ahol nem voltak önkormányzati testületek, ahol a történelmi fejlődés a centralizáció irányában haladt; itt természetes, hogy nem a demokrácia követelménye az, hogy most létesítsenek gyökértelen önkormányzati testületeket. Magyarországon azonban, ahol mindig ez volt a fejlődés, ahol mindig ez volt az erő, ahol mindig ez volt a közéleti iskola, ahol minden embernek külön-küiön fájdalma lenne, — hála Istennek, az lenne — ha a maga szűkebb dolgainak intézésébe való beavatkozásának jogát megszüntetnék vagy korlátoznák, ebben az országbn, amely annyi mindenféle veszedelemnek volt és lesz is mindenkor kitéve: bármely oldalról, a konzervatív történelmi oldalról és_ a modern haladás oldaláról egyaránt csak támogatni, erősíteni, fejleszteni szabad az autonómiát, nem pedig megölni vagy pedig lesüllyeszteni akarni. (Helyeslés-) A belügyminiszter úr nyilatkozataiból kiérzett ugyan az önkormányzat iránti rokonszenve, viszont a cselekedetekben — amennyire azok ebből a költségelőirányzatból megítélhetők — nem látom ennek a rokonszenvének érvényesülését, ezért a címet nem fogadom el. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik! Patacsi Dénes jegyző: Mojzes János! Elnök: A képviselő úr nincs itt; feliratkozása töröltetik. Ki a következő szónok? Patacsi Dénes jegyző: Musa István! Musa István: Mélven t. Képviselőház! A belügyi tárca költségvetési előirányzatánál főképpen két irányelvnek kellett volna érvényesülnie: az egyik a- takarékosság, a^ másik a racionalizálás. Az ország rettenetes pénzügyi helvzete, az állami bevételek rohamos csökkenése, a napról-napra csökkenő terményárak és a napról-napra csökkenő kereseti lehetőségek parancsolóan írják elő azt, hogy állami költségvetésünk előirányzatában a takarékosság érvényesüljön. Reális állami költségvetésről csak akkor beszélhetünk, ha az állami költségvetés alkalmazkodik az általános gazdasági viszonyokhoz. En nagyon félek attól, hogy % költségvetés; realizálásánál keserű csalódás fogja érni a kormányt, s ennek a keserű csalódásnak nagyon súlyos következményei lehetnek. A gyakorlati élet ^törvényszerűsége meg fogja cáfolni azt a régi államgazdaságtani doktrínát, hogy a jövedelemhez képest szabjuk •meg az állami szükségleteket. A mostani adórendszer már annyira igénybe vette az adófizető polgárok gazdasági erejét, hogy ez a termelésre már katasztrofális hatással van. Az állami, a megyei, a községi és az egyházi adók a mezőgazdasággal foglalkozók jövedelmének több, mint 50%-át veszik igénybe. Ha most a kisgazdatársadalom^ a közszolgáltatásoknak és a termelés költségeinek eleget akar tenni, akkor a legszükségesebb létminimumot sem tudja magának biztosítani. Ennek a helytelen közgazdasági állapotnak íhatása a pacsai esetben és a naponként felsorolt csendőri brutalitásokban nyilvánul meg.