Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.

Ülésnapok - 1931-80

Az országgyűlés képviselőházának 80. vánják,— ez a 105 millió pengő fedezetül szolgálhatna, azonkívül pedig a külföldi magántartozások után fizetendő mintegy 200 millió pengő kamatot is lehetne, mondjuk, 25%-os adóval sújtani s ez iß körülbelül 50 millió pengőt jelentene, úgyhogy a két Összeg együttvéve 150 millió pengő költségvetési fedezetet jelentene. Számolva azzal, amit beszédem elején mondottam, hogy amennyiben minden hónapban tényleg fennmaradna 10 millió pengő deficit — mint ahogy ez az utóbbi hónapokban is előállott, — ez egy esztendőben 120 millió pengő deficit volna, de még akkor is maradna olyan 30 millió pengő, amelyből azokat a kívánságokat, amelyekről az előbb voltam bátor szólani, bőven honorálni lehetne. Most méltóztassanak megengedni, hogy egy pár olyan aktuális kérdéssel is foglalkozzam, amelyek a közéletet az utóbbi időben erősen foglalkoztatták. Itt van a dunai országok gazdasági problémája. Tegnapelőtt az egységespárt vezére Bethlen István gróf, az olasz-osztrák-magyar megoldás mellett tört lándzsát. Talán ugyanabban az órában Olaszország fővárosában az olasz külügyminiszter, Grandi szintén erről a témáról beszélt, azonban már sokkal merevebb, kötöttebb formában, mint ahogy itt az igen t. egységespárt vezére szólt. Nekem az az érzésem és ez meggyőződésem is, hogy nekünk magyaroknak ebben a kérdésben nagyon rezervált álláspontot kell elfoglalnunk, mert mi már egyszer csatlakoztunk olyan csoportosuláshoz, amely Európában egy küzdelmet már előidézett és nagyon félő, hogy, ha mi ismét olyan csoportuláshoz csatlakoznánk, amely — mondjuk, — ha nem is egy fegyveres háborút — mert erre nem is lehet számítani, — hanem egy gazdasági háborút elveszítene, akkor nagyon félő, hogy nem igen fogunk felemelkedni tudni mai elesettségünkből. Mindenesetre ennek a gazdasági világkrizisnek két oldala van, mint minden éremnek. Megvan ennek a rossz oldala és megvan a jó oldala is. A jó oldala pedig az, hogy rákényszerítette Európa urait arra, hogy a Duna völgyében élő népek sorsával törődjenek, foglalkozzanak és törjék a fejüket ennek a problémának mielőbbi sürgős megoldásán. De vehemens vitákat hallottam itt az ilyen és olyan orientációkról is. Ha a felette érzér kény külföld szemüvegén át nézem ezt a vitát, akkor valahogy úgy érzem, úgy látom, hogy az, hogy ebben a tekintetben nézeteltérések vannak magyar és magyar között, magyar szempontból nem helyes. Ebben a kérdésben tehát a mi csoportunknak az a felfogása: teljes rezelváltsag, kivárása az időnek, kivárása az alkalomnak, hogy hol mutatkozik olyan megoldási lehetőség, amely gyökeresen és intézményesen fogja a mi országunk gazdasági problémáit megoldani. Mert valahogyan furcsán hat az, hogy amikor Európa minden országának fővárosában tárgyalások folynak a dunai államok problémáiról, ugyanakkor Ausztria a legmerevebben elzárkózik majdnem minden mezőgazdasági cikk bevitele elől, a cseh kereskedelmi delegáció pedig ismét eltávozott a fővárosból. Ilyen körülmények között lehet-e itt bizalommal és reménységgel nézni az ilyen tárgyalások elé? Magyarországnak is meg kell tanulnia, amit minden művelt nemzet a Nyugaton megtanult: türelemmel várni és minden ülése 1932 május 7-én, szombaton. 91 lehető alkalmat minden nagyobb zaj nélkül megragadva, odáig juttatni a tárgyalásokat, hogy ebből nekünk végre necsak erkölcsi hasznunk, necsak vállveregető elismerésünk, hanem valódi anyagi hasznunk is legyen. Az utóbbi időkben a közéletet erősen foglalkoztatta az ifjúság problémája. (Gr. Huny ady Ferenc: Ügy van! Hála Isten, pártközi alapon!) A kérdés, úgylátszik, szerencsés mederbe terelődött, mert ezt nem sajátította ki magának r senki, egyik párt sem, hanem egy pártközi értekezlet, pártközi bizottság vette a kezébe a dolgot és miután a múltkor, azt hiszem, szerdán, Illés József professzor úr, képviselőtársunk ebben a kérdésben olyan szépen kifejtette ennek a bizottságnak álláspontját, méltóztassanak megengedni, hogy én csak egy praktikus eredményt mutassak már most fel ebben a tekintetben. Nem akarok ennek az intézménynek propagandát csinálni, arra talán szükség sincs, de az egyik legnagyobb szövetkezetünk éppen a napokban fordult hozzánk azzal, hogy 200 kereskedelmit, főiskolát, vagy gazdasági főiskolát végzett embernek tud kenyeret adni akkor, ha ez az akció egy esztendőn belül 200 olyan embert tud rendelkezésre bocsátani, akik egy gyakorlati kurzuson keresztülmenve, a szövetkezeti életbe beállítva, ott, hogy úgy fejezzem ki magamat: a staniczlicsinálástól kezdve, végig a legmagasabb kereskedelmi szaktudásig mindent elsajátítva, hasznos tagjai tudnak lenni odakinn a falu társadalmának. Elsősorban ugyanis a legnagyobb baj ebben a kérdésben az, hogy a fiatalság itt zsúfolódik össze a fővárosban (Ügy van! Ügy van! a baloldalon,), itt várja mindenki a boldogulását. Ha tehát ezt a faluról feltörekvő fiatalságot vissza tudom vinni a falura és elsősorban azokat a fiatalembereket, akik a faluból származtak, akik ismerik a saját fajtájukat, t a népet, ismerik bizalmatlanságát, eszejárását, akkor azok ott nemcsak egyénileg fognak tudni boldogulni, hanem fel fogják tudni lendíteni annak a falunak kulturális és anyagi jólétét is. Igen t. Ház! A falu és a magyar föld szomjúhozza a kultúrát, a szellemi kincseket és aki ismeri a falut, az jól tudja, hogy a mainál kétszer, sőt háromszorannyi intelligenciát is el tudna tartani és annak kenyeret tudna adni, ha ez az intelligencia ott produktive tudna szolgálatára állani a falunak. Ha ilyen emberek ki fognak menni, előkészülten, tudom, meg vagyok róla győződve, hogy tényleg fognak is produkálni falujuk számára valamit. (Gróf Hunyady Ferenc: Produktív inségmunkát a fiatalságnak!) A fiatalság problémáinál maradva, úgy gondolom, hogy a fiatalság problémája nemcsak elhelyezkedési probléma, hanem gazdasági, szociális, sőt szociálpolitikai probléma is. Ma, amikor azt látjuk, hogy Európa vezető államaiban fiatalemberek állanak a kormány rúdjánál, amikor 35 éves miniszterelnökök és külügyminiszterek vannak — most rövidesen talán az osztrák kancellár is egy fiatalember lesz —, akkor a mi fiatalságunk is megkívánhatja azt, hogy ne vállveregető lemosolygással és jóakaratú tanácsokkal intézzék el ezt a problémát, hanem igenis engedjék oda a fiatalságot minden munkahelyre, még a politikába is. (Mes-kó Zoltán: Tessék a korhatárt 30-ról 24-re leszállítani!) Itt is szükség van arra, hogy a régi srófok helyett új srófokat tegyünk bele, hogy a gépezet meg ne álljon. (Láng Lé-