Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.

Ülésnapok - 1931-70

Az országgyűlés képviselőházéinak 70. ülése 19S2 április 20-án, szerdán. 19 kétségtelen dolog az, hogy vannak jelenségek, amelyek azt bizonyítják, hogy a parlamentarizmus egyedül boldogító léte kétségbevonható. Vannak esetek, amelyek ezt a tételt erősítik, esetek, amelyeket a parlametek maguk produkálnak. A parlamentarizmus lejáratásával kapcsolatban azonban eszembe jut gróí' Apponyi Albertnek egy beszédében hangoztatott az a kijelentése, hogy ameddig neki valami job bat a parlamentarizmusnál adni nem tudnak, addig ő a parlamentarizmus híve fog maradni Ebben teljesen igaza is van. A rendkívüli hatalom kiterjesztése és a 33-as bizottság uralmának meghosszabbítása a törvényhozás részéről olyan intézkedés, amelynek meghozatalához való jogot én egyenesen kétségbevonom. Nem a hazabeszélés szól belőlem, nem az az elgondolás, hogy mit fognak a választók az én megjegyzésemhez hozzáfűzni, hanem az a komoly meggyőződés, hogy akkor, amikor képviselővé lettem és az egyik legmagasabb jogot és kötelességet nyújtó törvényhozói állásba kerültem, akkor olyan hatalomnak lettem részesévé, amely hatalom nemcsak jogot ad, hanem kötelességeket is jelent. Ezen kötelesség teljesítéséről pedig nem választóinknak tartozunk elszámolni, hanem elszámolásunk a történelem ítélőszéke elé tartozik. (Ügy van! Ügy van! balfelöl) A magam részéről tehát — mint aki a törvényhozói működésben előbbrevalónak látom a kötelességteljesítést — kétségbevonom azt, hogy jogunk volna arra, hogy ezt a kötelességteljesítést magunktól elhárítva, a parlament egy részére hárítsuk. A törvényjavaslat megszavazása magyarán mondva, tulajdonképpen nem^ jelent mást, minthogy az országgyűlés magát feleslegesnek minősíti. (Kun Béla: Létszámfelettinek!) Az élet nem más, mint egy állandó vizsga, amelynek bizonyítványába mindenki maga írja bele a kalkulust. A parlament élete is az. Az a kalkulus pedig, amelyet a magyar országgyűlés magáról kiállít akkor, ha ezt a törvényjavaslatot megszavazza, a lehető legrosszabb. Távol áll tőlem azt a látszatot kelteni, mintha egy életben lévő törvénvt kritizálnék, de meg kell említenem azt, hogy az 1931. évi XXVI- tcikk egészen más körülmények között jött létre, mint amilyen a mostani helyzet. Akkor egyik napról a másikra zúdult reánk az a tudat, hogy itten minden, .amit valónak hittünk, csalódás, az állami költségvetési ^egyensúly egy homokra épített vár, a gazdasági fellendülés egy délibáb. Akkor egészen természetes volt, hogy abban a helyzetben a parlament szükségét látta a sürgős intézkedéseknek. Az országgyűlés helyzetét úgy képzelem el, mint az álmából felriadt embert, aki, amikor egy örvény szélén találja magát és jobbról-balrói mindenféle veszély támad rá, a sürgősségben látja az egyedüli menekvést. Azért elfogadom azt a tételt, hogy akkor a Képviselőház még a képviselői tárgyalások időtartamát is kikapcsolta azért, hogy minél gyorsabban történhessék intézkedés. Most azonban ebből az álomból már felocsúdtunk, most már meggyőződhettünk arról, hogy ebben az országban csak komoly munkával lehet valamit elérni és ebben a komoly munkában a Képviselőházra elsőrendű feladat vár. Azzal a meggyőződéssel szemben, amelyet kifejtettem, hogy kétséges az, vájjon nekünk, képviselőknek jogunk van-e ezen kötelezettségünkről lemondani, felhozhatják azok a t. képviselőtársaim, akik a 33-as bizottságnak tagjai voltak vagy lesznek, hogy viszont ők nagyobbfokú kötelezettséget vállalnak magukra akkor, amikor felelősséget vállalnak az egész helyett való működés átvállalásával. Ez igaz, de bocsánatot kérek, valamint egy óraszerkezet egyes részei bármily fontosak legyenek, nem képesek külön-külön elvegezni azt a feladatot, amelyet csak az egész végezni tud, éppúgy egy alkotmányos államban annak egyik része nem hivatott arra, hogy az egész felelősséget és az egésznek a működését magára vállalja. Ezért alkotmányjogi szempontból éppen ama felelősség folytán, melyet érzek azzal a megtiszteltetéssel szemben, hogy e törvényhozótestületnek tagja lehetek, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a törvényjavaslat megszavazása ellen súlyos aggályaim vannak. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Kétségtelen, hogy fennáll egy törvény, amely még olyan esetben is, amikor valakinek alkotmányjogi aggályai vannai, képes ezeket az aggályokat eloszlatni, ez pedig a régi latin mondás: Salus rei publicae suprema lex esto. De ha azt kutatom, hogy vájjon ez a törvény érvényesíthető-e a jelen esetben, akkor áttérek tulajdonképpen a másik szempontra, amelyet beszédem elején az alkotmányjogi szempont mellett említettem s ez: a politikai szempont. A politika az egzigenciák tudománya, vagyis a jelen esetre alkalmazva, ha a javaslatot politikai szempontból bírálom, meg kell vizsgálnom, hogy a javaslat a szükségletek kielégítését biztosítja-e, tehát helyes-e s fennáll-e a suprema lex esto esete, tehát szükséges-e. A helyesség szempontjából az a kérdés, vájjon a kormánynak adott t felhatalmazás biztosítja-e azt, hogy azok a kívánalmak, amelyeket az ország a törvényhozással szemben felállít, kielégítő módon teljesülni fognak. Ha ebből a szempontból nézem a javaslatot, akkor kénytelen vagyok olyan témát elővenni, amely e Házban nem először hangzik el és amely kapcsolatos a kormány eddigi működésének kritikájával. Nem fogok eltérni az aktualitásoktól, az aktuális helyzettől. Nem akarok a múltba visszanyúlni, nem akarom a múlt kormány cselekményeit bírálni s annak a felelősségét előhozni. Onnan indulok ki, amikor a mai kormány átvette az ország vezetését. Anélkül, hogy az azelőtti kormány működésének kritikájára kitérnék, meg keíl állapítanom, hogy a mostani kormány nagyon súlyos terhet vállalt magára és súlyos örökséget vett át. A kormánynak e súlyos örökséggel szemben való küzdelme kétirányú kellett hogy legyen: pénzügyi és gazdasági téren való küzdelem. Ha a kormánynak pénzügyi téren való^ működését bírálom^ engedelmet kérek a t. Háztól azért, hogy ismétlésekbe bocsátkozom és elsősorban az aranypengőt említem, meg, mint amelyet a kormány odaállít a pengő belső fizetési képessége fennmaradásának szimbólumául. Tényleg fennáll az a körülmény, hogy ugyanazon pengőmennyiségért ugyanannyit meg tudunk vásárolni, tévedés azonban, ha ezt a pengő javára írjuk. Ha megnézzük a gazdasági életet és megállapítjuk, hogy minden gazdasági termék ára az egy esztendővel ezelőtti áraknak körülbelül 50 százalékát teszi ki, akkpr azt lehetne megállapítani, hogy a pengő javult. Pedig ez nem áll. Az következett he, hogy a gazda kényteilen a nyomás folytán, amely jobbról-balrói, közterhek, adóssági kamatok és más mindenféle terheltetések révén reá hárul, gazdasági termékeit olyan olcsó áron eladni, amennyit csak kaphat érte. Ha tehát most ezt a tételt viszonyítjuk ahhoz a körülményhez» amely tényleg fennáll, hogy ha elmegyek egy kávéházba, ugyanannyit fizetek egy kávéért, 3*