Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.

Ülésnapok - 1931-70

20 Az országgyűlés képviselőházának 7 mint egy évvel ezelőtt, vagy a hús a vendég­lőben, vagy a kenyér ugyanannyiba kerül, ez éppen azt bizonyítja, bogy a pengő romlott, mert hiszen ezeknek olcsóbbaknak kellene len­niök. (Ügy van! balfelöl.) Hogy nem olcsóbb, annak egyenesen az a főoka, hogy ami ezeknek a terményeknek for­galombahozatalával kapcsolatos, az mind meg­drágult. Megdrágultak az adók, megdrágultak az illetékek, megdrágult a vasút, megdrágul­tak a fogyasztási adók. (Ügy van! balfelöl.) Bocsánatot kérek, ha ezt a munkát nevezem én a pengő fizetési képességének fenntartása érde­kében folytatott küzdelemnek, akkor ennek a kijelentésnek Őszinteségét bátor vagyok két­ségbe vonni. A pengő fizetési képességének fenntartása mellett a kormány büszkén vallja azt, hogy az inflációt elterülte. Ez úgy hangzik, mintha itt ezen az országgyűlésen volna egy párt, termé­szetesen az ellenzék, amely nem akarna mást, mint inflációt. Pedig ebben az országban inflá­ciót nem akar senki, de pénzt akar, pénzforgal­mat akar mindenki, amely pénzforgalomnak hiánya okozza a gazdasági élet legnagyobb bajalt. Infláció, defláció, kifejezések, amelye­ket a kormány tagjainak szájából hallunk, de arra vonatkozólag volnék kíváncsi nyilatkoza­tot hallani a kormány valamelyik illetékes tagjának szájából, hogyan van az, hogy ami­kor a defláció egy esztendő alatt körülbelül 20%~ot tesz ki, ugyanakkor a gazdasági élet­ben, — megjegyzem a gazdasági életet nem a Kereskedelmi Bank tájékán keresem, hanem falun, ahol kenyeret, húst, zsírt és tejet termelnek — a gazdasági életben for-' galomban lévő pénz mennyisége jelenleg az egy évvel ezelőttinek talán 1%-a. Hát hol van az a pénz? Erre szeretne választ a gazdaközön­ség, mert nem a bankjegyek abszolút mennyi­ségének változása, az infláció, vagy a defláció a lényeg, hanem az, hogy az a pénz, ami van, forgalomban legyen és hogy teljesíti-e köteles­ségét a pénz és teljesítik-e kötelességüket azok, akik a pénz forgalornbahozatalának biztosítá­sára hivatottak. A pénzügyminiszter úr rámutatott a kamat kérdésére és rámutatott arra, hogy a kamat­mérséklés szükséges lesz. Ez meg is történt, hiszen a közelmúlt napokban is egy percenttel leszállott a hivatalos bankkamatláJb. Kétségte­lenül megállapítható az is, hogy a mostani 9Vá%, amelyért vidéken lehet majd pénzt kapni, kevesebb, mint 12%, amit előzőleg kellett fizetni. (Gr. Somssich Antal: De azt sem bír­ják!) De tessék tudomásul venni, hogy sem a 12%-ot, sem a ^"/o-ot nem bírja el a magyar mezőgazdaság és a Nemzeti Banknak az az intézkedése, amelyet örömmel üdvözöl a világ, hogy 1%-kal leszállítja a bankkamatlábat, nem jelent mást, mint hogy azt a bizonyos pro­cesszust, amely abban jelentkezik, hogy a ma­gyar mezőgazdaság a Nemzeti Bank bankpoli­tikája folytán tönkremegy, annyiban módosul, hogy lassabban megy tönkre. (Friedrich Ist­ván: Lassan, de biztosan! — Gr. Somssich Antal: Ügy van!) A pénzügyminiszter úr — és erre előttem felszólalt Pallavicini György t. barátom és kép­viselőtársam is rámutatott — a földbirtok 40 százalékának való eladósodottságát állította be, mint statisztikai adatot. Én csatlakozom éppen előttem felszólaltnak ahhoz az álláspontjához, hogy ha úgy értelmezi a miniszter úr ezt 40 százalékot, hogy a földbirtoiktulajdonosok 40 százalékának van adóssága, akkor ennek az adatnak a helyességét kétségbevonom. Abban 0. ülése 1932 április 20-án, szeraán. az esetben, ha a miniszter úr úgy érti ezt a 40 százalékot, hogy a földbirtokban fekvő összes vagyon 40 százalékának értékét teszi ki az adós­ságok összege, akkor ez körülbelül helyes is. De ez nem kevés, mert ha átlagosan holdanként 300 pengőben vesszük fel a föld értéket, azt je­lenti, hogy minden kat. hold földre 120 pengő tartozás esik, aminek^ kamatja körülbelül 12 pengő. Ha ehhez hozzávesszük a 6 pengő köz­terhet, amelyet körülbelül átlagosan fel lehet venni, akkor ez azt jelíenti, hogy minden gazda 18 pengő bért fizet minden kat. hold földje után, tehát olyan összeget, amelyet a mai gaz­dasági konjunktúrában előteremteni egyáltalán nem lehet. A pénzügyminiszter úr iszóvátette a Nemzeti Bank politikájával kapcsolatban azt, hogy neki a Nemzeti Bank kamatpolitikájára befolyása nincs. Éppen azért azt, amit most mondani fogok, nem is ő hozzá intézem, de azért hangot kell adnom annak a megütközésemnek, amelyet nemcsak magam érzek, hanem mely­ben az ország gazdaközönségének 100%-a osz­tozott a megbotránkozásnak, amely az ország­ban megnyilvánult, amikor a Nemzeti Bank abban az esztendőben, amikor a magyar mező­gazdaság úgyszólván az örvény szélére került és a pusztulás veszélyét látja maga előtt, 12% osztalékot ad a részvényeseknek. A miniszter úr rosszalóan említette, hogy bankellenes han­gulat van és valószínűnek tartom, hogy ezt iz­gatásnak tulajdonította. Ebben igaza van, mert tényleg izgatás következménye ez, de az izga­tást maguk a bankok végzik, ilyen 12%-os divi­dendákkal, 45 milliós készpénzkészletekkel a mérlegekben és azokkal a kijelentésekkel, ame­lyekkel minden egyes nagyobb pénzintézet je­lentése kezdődik, hogy a nehéz idők ellenére mindazonáltal sikerült ennyi meg ennyi tiszta jövedelmet biztosítani. Ne csodálkozzék tehát a miniszterelnök úr ezen a bankellenes hangula; ton, főleg akkor, amikor annak a gazdának, aki a vagyona töredékével egyenlő adósság meg nem fizetése miatt a legnagyobb bajokba kerülhet, nincs bank, sem pénzintézet, nincs senki, aki segítségére lenne. A gazdaságot, a gazdaközönséget hibáz­tatják, hogy adósságokba keveredett. Ez igaz. És ha úgy állna a dolog, hogy az a gazda úgy került bajba, hogy nem törődött gazdasá­gával, mulatott és máshol költötte el pénzét, (Gr. Somssich Antal: Annak úgy kell!) akkor ez nem lenne csodálatos. De az a szomorú, hogy éppen azok a gazdák, akik a legjobban töreked­tek és a legjobban dolgoztak, kerültek a leg­nehezebb körülmények közé. (Friedrich István: A belterjesség!) Elismerem, hogy ez a kifaka­dás némileg a'zt bizonyítja, azt mutatja, hogy ezeknek & bajoknak nemcsak megértője, hanem megérzője is vagyok és ezért elég természetes­nek tartanám azt a megjegyzést, hogy a beteg nem hivatott xésztvenni abban a konzíliumban, amely megállapítja, hogy neki milyen orvos­ság adandó. (Rakovszky Tibor: A bőréről van szó!) De az az orvos, aki nem veszi tekintetbe a betegnek saját magán való észleletét és aki teoretikus alapon akar gyógyítani, a beteget nem fogja meggyógyítani soha. A. pénzügyminiszter úr nincs jelen, de mégis hozzá intézem azt a kérdést, azt a meg­jegyzést; engedje meg, hogy ezt az orvosi ha­sonlatot folytassam és rámutassak arra, hogy igenis vannak esetek, amikor a betegen sem aranypengőpotrokkal, sem devizakorlátozás­pirulákkal, sem állami akciók injekciójával se­gíteni nem lehet, hanem csakis a kés segít. A kés, amely belevág az elevenbe, de az" életet

Next

/
Thumbnails
Contents