Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-69

Az országgyűlés képviselőházának 69. ülése 19S2 április 19-én, kedden. 501 a szempontok is akadályoznak abban, hogy a kivételes hatalomra vonatkozó törvényjavaslatot magamévá tegyem. Itt fel kell tennem a kérdést, hogy miért van a kormánynak erre szüksége? S akkor azt kell látnom, hogy finnek nem lehet más oka, mint az, hogy a kormány az elkövetkezendő hónapokban is további ne hézségektől fél. Mindenkinek kötelessége áldozatot hozni. Mindenkinek meg kell hoznia minden áldozatot, ha a közösségnek, a nemzetnek érdekéről van szó. De csak akkor hozhat valaki áldozatot, ha tudja, hogy miért hozza ezt az áldozatot. A versenylovakat lehet ostorozni, sarkantyúzni mindaddig, míg a célhoz el nem érkeznek, de a célt ismerni kell, s aszerint kell az erőt beosztani, hogy rövid távra vagy hosszú távra szól-e a verseny. (Felkiáltások jobb felöl: De a ló nem ismeri a célt! Csak a lovas ismeri!) Az azonban lehetetlenség, hogy állandóan kisajtoltassék ez ország minden társadalmi rétegéből minden utolsó cseppnyi erő, anélkül, hogv a jövő képét a legcsekélyebb módon is megmutatnák nekik és anélkül hogy meg tudnók, hogy miért hozzuk az áldozatokat és mikor érkezik el az áldozatok határvonala? Mindenki szívesen adja utolsó csepp vérét is az országért akkor, ha tudja, hogy vére hullajtásából vetés sarjadzik és új aratás lehetséges, de nem fog-ja odaadni utolsó idegszálát azért, hogy a talaj még szikesehb, még kopáraob, még sivárabb legyen, mint napról-napra az állandó biztatások ellenére mindenkor csak keservesebb lesz^a magyarok kenyere. Méltóztassék megnézni az adóhivatalokat, méltóztassék eljárni néha az adóhivatalokba, ahol azok vezetői csodálkoznak azon, hogy az emberek még mindig fizetnek adót és csodálkoznak azon, hogy tisztességes hangon beszélnek velük. Méltóztassék elmenni az ,adóhivata lókba, ahol 160 pengő havi fizetésű tisztviselőknek kell milliós adók felett diszponálniuk, ugyanakkor pedig ez a saját éhbérüket, a saját keserű kenyerüket juttatja az eszükbe és ezáltal demoralizálja és szélsőségekbe kergeti a felfogásukat. Méltóztassék egy körsétát csinálni a hivatalokban, műhelyekben, boltokban, üzletekben és irodákban, méltóztassék kirándulni az életbe, a magyar ugarra és azután feltenni azt a kérdést, hogy elbirunk-e még több terhet ebben az országban? Van-e még valaki itt néhány kiváltságos család és intézmény kivételével, akinek egyáltalán még valamije van és valamivel rendelkezikii (Gál Jenő: A régi magyar udvarházak eltűntek.) Több őszinteséget kellene tanúsítanunk és meg kellene állapítanunk azt, hogy itt minden összeomlott, meg kellene állapítanunk azt, hogy új kölcsönök felvétele sem segít rajtunk csak akkor, ha az eddigi kölcsönök kamatait a külföldi hitelezők velünk szemben leszállítják, mert ha ez a kamat le nem száll, akkor az új kölcsönök felvétele nem jelent egyebet, mint hogy kamatot fizetünk a régiért és új tőkével tartozunk az új kölcsönök felvételié miatt. (Gróf Hunyady Ferenc: Uj kölcsönök felvétele pedig azt jelenti, hogy a régit teljes összegűén el kell i&merni! Ezért vagyunk minden új kölcsön ellen!) A dunai államok vámuniója, amely valamennyiünk lelkében él, sajnos, ma még csak a jövő ábrándképe és álma, távol áll még a megvalósítástól, de ahhoz, hogy meg is valósulhasson, szükséges a gazdasági egység mellett egy politikai belső berendézkedési egységnek a megvalósítása is, legalább annyiban, hogy a demokratikus gondolat mindenütt a belpolltiKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ V. kában véghezyitessék, mert lehetetlen a gazdasági kooperáció akkor, ha egészen más társadalmi és más parlamenti berendezkedés van egyik államban, mint a másikban, ami vonatkozik reánk éppen úgy, mint Jugoszlávia berendezkedésére is. Ennek a megvalósítása, a dunai államok vámuniója, >• tulajdonképpen nem Ilenne 'más, mint kiépítése az egésiz Európára és az egész világra szóló ama tervnek, amely locarnói terv néven volt ismeretes a külpolitikában és amelyet a nagy francia külügyminiszter s a nagy német külügyminiszter, Briand és Stresemann kézfogása jelentett. Akkor, amikor nemcsak népek és nemzetek tépik egymást, hanem országok belső területein, népeken belül különböző társadalmi osztályok, különböző foglalkozási ágak mesterségesen egymásra uszíttatnak, akkor legyen szabad felidéznem a nagy Briand . és a nagy Stresemann emlékét és legyen szabad felidéznem mindazoknak az emlékét, akik egy új gazdasági világ kiépítésén dolgoztak: Bathe^ nau emlékét és annak emlékét, aki a háború megakadályozásán, a béke fenntartásán dolgozva azért mártírhalált halt: Jaurès emlékét. (Jánossy Gábor: De Tisza István emlékét is, aki szintén ellenezte a háborút!) Ezek azok a férfiak, akikről meg kell emlékezni ma az egymás mardosásának, az egymás öldösésének korszakában és elsősorban meg kell akkor emlékezni, ha a régi legenldlákat említjük, a most keletkezett új német legendáról: a Hindenburg-legendáról. Mert legendaszerű az, hogy itt is, ott is forradalmi és felfordulási jelenségek szántották végig a politika területén. Százszázalékos újítás volt nálunk 1918-ban és mindezek százszázalékos leépítése következett be 1919-ben és 1920-ban. Németországban nem voltak százszázalékos újítások és nem voltak százszázalékos leépítések, de a kiegyenlítődésnek, a társadalmi és gazdasági közeledésnek útjait keresték: a demokrácia megvalósulását. Nem, véletlen az, hanem a történelem csodálatos jelensége, hogy ugyanaz a Hindenburg, aki 1866-ban Königraetz-nél a vörös sasrend negyedosztályú kitüntetését kapta meg, ugyanez a Hindenburg jma a német sas egyedüli támasza és fenntartója. Nem véletlen az, hogy a dolgozni akaró és felforgatástól félő fiatalság egyetlen bástyája az öreg Hindenburg, nem véletlen az, hogy az, aki egész életét katonasorban töltötte el, ma a polgár inkarnációja és amióta az ország élén áll, egyetlenegyszer sem volt látható uniformisban, formaruihlában. Nem rakta fel a kitüntetéseit, csak egyetlenegy kitüntetést ismer: azt, hogy ő az ország első polgára. Nem véletlen az sem, hogy valaki, akinek családfája régebbi a Hohenzollernekénél, mert csak két ilyen régi junkercsalád van Németországban: Hindenburgé és rajta kívül a Bismarck-nemzetségé, mondom nem véletlen az és csodálatos, hogy azt, aki a junker-család képviselője, ma szociáldemokrata és munkásszavazatokkal választották meg Németország elaÖkévé és az, aki csak egy napig volt Parisban életében. 1871-ben, Paris megszállása idején, ma Páris-sal, a Quay d'Or sayval, a francia külpolitikával való megegyezésnek és megértésnek a megtestesítője a maga személyében. T, Képviselőház! Hindenburgnak a megértés és megbecsülés iránti szerepe tulajdonkélppen a német tavaszt jelenti, ezzel szemben a magyar tavasz nem jelent egyebet, mint hogy padokon az utcákon találjuk alva azokat, akik a konszolidáció hősi halottjaiként multak ki. Ilyen körülmények között a kormánynak nincs sürgősebb dolga és nincs más segítsége, mint 72