Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-69

492 Az országgyűlés képviselőházának 6,9. ülése 1932 április 19-én, kedden. tályán, és minthogy etekintetben kétség volt a 33-as bizottságban, elhatározták, hogy ezt a legkompetensebb fórum, a parlament elé viszik és egyben azután elintézik azt a kérdést is, — ^.majdnem elfelejtettem» kiáltással — hogy vájjon egy füst alatt nem lehetne-e meghoszabbítani ennek a felhatalmazási törvénynek hatályát. ( Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Éppen fordítva van: a másik az egy füst alatti mellékintézés!) És milyen egyszerűen és minden izgalomnélküli gesztussal csinálta ezt a kormány! Mert méltóztassék visszaemlékezni rá, még a Bethlen-kormány is,-amikor ezt a felhatalmazási törvényt meg akarták szavaztatni, szükségesnek tartotta azt, hogy a pártokkal, a pártok veztőivel előzően letárgyalja, annak javaslatát, holott egy kis autokrataságért Bethlen István sem ment éppen a szomszédba. Mondom, akkor is szükségesnek tartották ezt és ime most ezzel az egyszerű gesztussal hozták ezt a Ház elé és magában a javaslat indokolásában is ez a kedves egyeszerűség nyilvánul meg, mert hiszen az indokolásban én nem találtam egyebet, mint hogy azt mondja az: szükségünk van rá a gazdasági- és hitelélet rendjének megóvásához és az államháztartás egyensúlyának helyreállításához. De egy szóval sem emlékezik meg az indokolás arról, hogy tulajdonképpen milyen is most az államháztartás helyzete, milyen a gazdasági- és hitelélet rendje, hogy miért van veszélyben a hitelélet rendje, a gazdasági élet rendje, hogyha annak kérdéseit, problémáit a parlament elé viszik és miért intéződik el mindez simán, hogyha a parlamentnek, a parlamentáris alkotmánynak megkerülésével ezt egy bizottság meghallgatása után a kormány rendeletileg intézi el. És amilyen szűkszavú volt a javaslat indokolásában, épp olyan kevéssé elégített ki ez az^ igen kiváló és magasszárnyalású előadói beszéd, — egy valóságos essay, — amelylyel Dési Géza igen t. képviselőtársam nagy jogászi tudással és nagy elokvenciával a Ház elé terjesztette a javaslatot. (LMain Ferenc: És a tárgy mellé beszélt!) Ö a javaslat indokolásában egész Verbőcziig ment vissza, holott (Kassay Károly: Elég lett volna Bethlen is! — Derültség.) méltóztatnak emlékezni rá, hogy az 1931:XXVI. te. indokolására elégségesnek tartották a Creditanstalt bukásáig visszaimenni. (Derültség.) Az előadó úr VIII. Henrik angol királyra is hivatkozott, aki, azt kell gondolnom, hogy egy ilyen felhatalmazási törvény alapján fejeztette le négy feleségét. (Derültség. — Jánossy Gábor: Erre nem hivatkozott!) Méltóztassanak elhinni, hogy ilyen indokolásban a történelem során visszamenni és keresni «sub titulo államrezón» az abszolutisztikus törekvéseknek alátámasztását, nem is olyan nehéz dolog. (Ügy van! half elöl.) Egészen bátran vissza lehetett volna menni Machiavelli-ig, az abszolutizmus klasszikusáig és folytatya azután Bodin-ig, aki azt fejtette ki és legfőbb rezonnak azt állította, hogy nemcsak hogy méltányos, hanem szükséges is, hogy a törvények megalkotása' a fejedelem kezében legyen, mint ahogyan szükséges, hogy a kormányrúd a kormányos kezében legyen. Egy egész csomó nevet lehetett volna még felsorolni, sőt felvilágosodott abszolutistáknál is — mint Hobbes, Spinoza vagy Puffendorf — bátran lehetett volna analógiákat találni arra, hogy íme, a fejedelemnek, a kormányhatalomnak az abszolút hatalmat meg kell adni. Mondom, mindenhez vissza lehetett volna menni, de a magyar géniuszhoz nem, amelyre az igen t. előadó úr hivatkozott, amelynek szellemét talán Kossuth Lajos és Deák Ferenc sokkal inkább képviselték, mint Machiavelli, ehhez nem volt szabad visszamenni. Bár el kell ismernem, régi parlamenti szokás, hogy valahányszor az érvekből kifogyunk, akkor a magyar géniuszra hivatkozunk és amikor arról van szó. hogy a titkosság nem fér össze természetünkkel, a magyar géniusz az, aki megtagadja és a magyar géniusz követeli a felhatalmazás megadását a kormány részére. (Taps balfelől.) Mondom, nem tudom ezt a javaslatot ebből a szemszögből nézni és nem tudom elfogadni azt a bagatellizáló indokolást sem a meghosszabítási törvényjavaslatban. Ennek^ a felfogásomnak már annakidején is kifejezést adtam és utaltam arra, hogy a parlamentarizmus jogkörének ez a megcsorbítása, a legfontosabb problémáknak a parlament kezéből kiszakítása tulajdonképpen a parlament lejáratására fog vezetni. Merem állítani, hogy majdnem kevésbbé veszélyes &z a körülmény, ha államcsiny ragadja ki a parlament kezéből a hatalmat, mintha a parlament a maga többségével mond le arról, hogy őt a legkomolyabb dolgokba_ bevonják, (Igaz! Ügy van!) hogy véleményét meghallgassák és állapiLíák meg, hogy a parlament legfeljebb akkor megfelelő intézmény, amikor jól me™y a dolgunk, amikor az adók befolynak, amikor az államháztartás rendben van, amikor a magángazdaságnak nincsenek problémái, amikor a hitelezőket puskával sem lehet elriasztani attól, hogy itt hagyják nálunk kölcsöneiket, szóval a parlament csak az ország aranykorára való, de rögtön másod-harmadrangúvá degradáltatik, amint az országban bajok vannak, mert akkor ólomsúllyal nehezedik rá a kormányzat bölcseségére, a magyar jövőt megmentő koncepcióira és fékevesztett cselekvési vágyára, megöli az elánját, kezdeményezési akaratát, szóval a parlament felesleges. Mint mondom, ugyanezt a felfogást képviseltem a múlt felhatalmazási törvény tárgyalásakor is, holott merem állítani, ha egyáltalában elképzelhető ilyen mészszemenő felhatalmazás valamely kormány részére, akkor még sokkal inkább meg tudom érteni, hogy a nyáron ezt a felhatalmazást a parlament megadta, mintsem most, a mai körülmények között. Méltóztassanak csak visszaemlékezni arra, hogy mi volt a nyáron. À nyáron a Kreditanstalt és a német D-bankok bukásával egyszerre nyilvánvalóvá vált a mi államháztartásunk, a mi magángazdálkodásunk teljes csendőrsége. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nagyszerű bűvészmutatványokkal kibalanszirozott budget, amelynek révületében esztendőkön át éltünk, egyszerre összeesett, nyilvánvalóvá vált, hogy mi sem pengőkben, sem devizákban tartozásainknak eleget tenni nem tudunk, hogy a Jegybanknál, amely utolsó lehelletéig, sőt, sajnos, utolsó lehelletén túl is elegeit tett kötelezettségeinek, (Derültség.) a magyar pénz értékállandóságának alapja megingott és most egyszerre ott álltunk ezek előtt a szörnyű problémák előtt, hogy ime, nekünk meg kell mentenünk a pénzünket, eleget kell tennünk tartozásainknak, meg kell óvnunk a hiteléletet, mert a bankokból kiveszik a betéteket, a betétek átváltoznak devizákká, a devizák kimennek a külföldre és a tőkék elhagyják az országot. Itt tehát gyorsan cselekedni kell, még pedig annál gyorsabban kell cselekedni, mert hiszen kölcsöntárgyalásaink is vannak és e kölcsöntárgyalások csak akkor vezethetnek sikerre, ha mindezeket a rendsza-