Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-64

Az országgyűlés képviselőházának 6U. ülése 1932 április 12-én, kedden. 277 seiőtársam nem fogja rossznéven venni, ha a parlamenti illem szabályainaik akként fogok eleget tenni, hogy nem a beszédem elején fogok az ő beszédével foglalkozni, hanem beszédem fonalán ott és akkor, ahol és amikor azokat a tárgyakat érintem, amelyekkel ő volt szíves itt foglalkozni. Egészen mással kezdem beszédemet. Kezdem egy Őszinte és meleg köszönettel a miniszter úr iránt. Köszönetet mondok annak a pártnak a nevében, amelyhez tartozni szerencsém van, azonban köszönetet mondok az összes magyar ipartestületek ma még csak társadalmilag megszervezett központja, az Iposz., az Ipartestületek Országos Szövetsége nevében is, amelyhez engem régi és komoly kapcsolatok fűznek, hogy ezt a törvényjavaslatot immár hosszú harcok és vajúdások után ide, a törvényhozás elé hozta. Ez a javaslat valóban alkalmas arra, hogy egy pillanatra megálljunk emellett a nagy és hatalmas termelőréteg mellett, amelyet a magyar kézművesipar képvisel. Meg kell állnunk, mert súlyos kérdések tolulnak elénk. Nemcsak az, hogy honnan jött ez a társadalmi réteg, hanem az is, hogy mi a mai helyzete és még égetőbb, még nyugtalanítóbb az a további kérdés, hogy mi a jövője. Eeflektorfénybe kell beállítanunk a magyar kisiparost, kézművest, hogy meglássuk őt, hogy egy társadalmi rajzot alkossunk az ő helyzetéről és nemcsak diagnózist, hanem therápiát is csináljunk jövőjére vonatkozólag. 300.000 magyar nemzeti és polgári gondolkozású egyénről van szó, amely réteg, sajnos, — az objektíve szemlélődőnek is meg kell állapítania — mint a polgári társadalom alsóbb rétege erősen sülyedő félben van, erősen proletarizálódott. Ez a tény — úgy érzem — egy pillanatra meszszebb kell, hogy sodorjon bennünket a kisioari problémánál. (Ügy van! jobbról.) Ez az általános, nagy polgári problémát is elénk mereszti és feltéteti velünk azt a kérdést, hofy vájjon ennek a mai polgári társadalomnak, amely még a törvényhozásban a többséget képviseli, meg lehet-e könnyedén állnia amellett a tünet mellett, hogy az alsóbb polgári rétegek p-vors tempóban sülyednek lefelé és proletarizálódnak. Azt hiszem, hogy ennek a parlamentnek, és pedig nemcsak többségi pártjának, hanem minden polgári gondolkozású politikusának is gondolatát és meggyőződését fejezem ki akkor, amikor azt mondom, hogy alig lehet sürgősebb feladata a mai polgári társadalomnak, mint hogy ennek a sülyedési tünetnek gátakat vessen. (Ügy van! jobbról.) Tudjuk nagyon jól, hogy a gazdasági világkrízis idején egy ilyen gátvető munka micsoda óriási nagy nehézségekkel van összekötve; tudjuk azt, hogy ennek egészen különböző eszközei vannak, gazdaságiak, pénzügypolitikaiak; tudjuk azt is, hogy vannak — hogy úgy mondjam — szervezési lehetőségek is, amelyeket a mai lerongyolódott magyar állam kisebb, vagy talán semmi áldozattal is meg tud tenni és ha én nézem ennek a törvényjavaslatnak lényegét, messziről, mintegy madártávlatból, úgy érzem, hogy ezeket a szervezeti eszközöket akarjuk a kisiparosoknak megadni, hogy Ők maguk is segítsenek abban az emberfeletti r munkában. amely az^ általam említett sülyedési mozzanat megakadályozásában áll. T. Házi Ha a magyar kisiparos múltjára visszatekintünk, látjuk, hogy nem is magyar talajból nőtt ki, hiszen a magyar városok lakossága germán, azaz német eredetű volt és valóban esíak csodálkoznunk kell a magyar földnek és a magyar levegőnek hallatlan asszimiláló erejében, amikor azt hiszem, túlzás nélkül megállapíthatjuk erről a társadalmi rétegről, hogy nemcsak ma, hanem talán fokozottabb mértékben az elmúlt évtizedekben, sőt a múlt század évtizedeiben is ez a réteg volt az, amely a nemzeti és pedig a független nemzeti gondolatnak volt a legerősebb zászlóvivője. (Ügy van! jobbról.) Ez a kisipari réteg, éppen eme — merem állítani — komoly politikai múltjánál fogva, amennyiben a polgári és társadalmi gondolatnak mindig erős és nagytömegű védőfrontját alkotta, fokozottabban megérdemli, hogy létét ne csak gazdasági, ne csak termelési kérdésnek tekintsük, hanem nagyon mélyreható politikai kérdésnek is. Sajnálom, hogy a szociáldemokratapárt részéről csak egy képviselő van itt, aki — r amint tudóin — utánam következik a felszólalás sorrendjében, mert nem hiszem, hogy megállapításaimat Ők is kétségbevonnák, Végtére ők abból a történelmi szükségszerűségből látszanak kiindulni, hogy az elproletarizálódás &gy nélkülözhetetlen sízükségessség, amelyet nem fog tudni a polgári társadalom megállítani. Tudom, hogy miből indulnak ki. Nekünk azonban a hitünk és a meggyőződésünk más. Mi azt hissszük még mindig, minden nehézség és minden világkrízis ellenére, hogy meg fogjuk állítani tudni ezt a folyamatot. Meg kell állítani tudnunk, mert ha nem tudjuk megállítani, —és ezt merem mondani, mint polgári politikus — akkor a polgári és nemzeti gondolatnak egészen biztosan elkövetkezik a pusztulása, amellyel szemben semmiféle áldoizat nem lehet elég erős. (Helyeslés jobboldalon és középen.) A magyar kisiparosnak különösen nehéz a sorsa. Küzködik egy nagy világáramlattal, amely 100 éves és amit legjobban az angol takácsok tragédiájával tudunk kifejezni. Küzködik a nagyipar a gép pusztító erejével. E szabály alól a magyar kisiparos sem kivétel. Küzködik — talán felesleges mondanom — a mai világkrízissel, a gazdasági krízissel, amely mindenkit, minden termelő réteget, őt is, de különösen a magyar kisipart sújtja, amely kisipar a kisagráriusból él. Már pedig mindnyájan tudjuk, hogy ennek a rétegnek is mi a tragédiája. E mellett küzdödik speciálisan a magyar nyomorúság folytán azzal, amit csak egy szóval fejezünk ki: Trianonnal. Ez a hánoni ok együttvéve, még ha nem is látnánk, nem is éreznénk az ő nyomorúságát, megadná azoknak az okoknak sorozatát, amelyek miatt a magyar kisiparosság tényleg ahhçz a határhoz jutott, amikor már roppant nehéz a fegyelmezésnek, a meggyőzésnek az eszközeivel hatni, amikor már az előbb kifejtett proletarizálódás tünete folytán olyan jelenségek tűnnek elő, amelyekkel szemben a polgári társadalomnak mindent el kell követnie. Ez a nagy gazdassági nyomorúság — bár nem vagyok történelmi materialista — úgy érzem, hogy súlyos lelki, erkölcsi és olyan válságokat okozottt ina minden rétegnél, így a kisipari rétegnél is, amelyeket, ha orvosok akarunk lenni és nemcsak diagnózist, hanem therápiát is akarunk csinálni, kétségtelenül meg kell gyógyítanunk. Ha szeretjük a magyar kisipart és gyógyítani akarjuk, nem szabadj elhallgatni hibáit sem. Nekem, aki politikai pályámtra jutása óta állandóan meleg szeretettel és érdeklődéssel foglalkozom az ő kérdéseikkel, meg kell állapítanom, hogy bizony-bizony szétszórt, szervezetlen, szegény, kevéskultúrájú és ami talán még nagyobb baj — mert hiszen az előb-