Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-61

Az országgyűlés képviselőházának 6 A jegyző úr lesz szives az interpelláció szövegét felolvasni. Frey Vilmos jegyző (olvassa): «Interpelláció a magyar királyi belügyminiszter úrhoz a debreceni városi hullaégető üzem félállítása tárgyában. 1. Jóváhagyta-e a belügyminiszter úr Debrecen városának városi hullaégető üzem felállítására vonatkozó határozatát? 2. Ha igen: össze tudja-e ezt egyeztetni az 1879. évi XIL. törvénycikknek .a halottak eltemetését kötelezően kimondó rendelkezéseivel? 3. Ha nem: hajlandó-e a városi hullaégető kemencének nagy költséggel való felépítéséért felelős tényezők eljárását megtorolni? 4. Hajlandó-e kijelenteni, hogy az 1879. évi XL. te. törvényhozási úton való megváltoztatása nélkül az országban hullaégető kemence üzembe nem helyezhető?» Elnök: Petrovácz kénviselő urat illeti a szó! Petrovácz Gyula: Mélyen t. Képviselőház! Miután ebben a kérdésben már egy rnegnyugvási folyamat ment végbe a belügyminiszter úr megfelelő intézkedése folytán, (Peyer Károly: Krematórium-Fischer intézkedett!) ennek következtében interpellációmat egészen röviden és főként a pro futuro szempontjaira való tekintettel vagyok bátor elmondani. Debrecen városának törvényhatósági bizottsága a temetőrendezéssel kapcsolatosan 1930 június 25-én egy olyan határozatot hozott, amely határozatban szószerint ez áll (olvassa): «A törvényhatósági bizottság elrendeli, hogy a köztemető már megindult előmunkálatai folytatásaképpen ravatalozó épület és főbejárat építtessék, és megbízza a polgármestert, hogy erre vonatkozólag a terveket, stb. mutassa be a belügyminiszter úrnak.» Ezt azért vagyok bátor hangsúlyozni, mert ebben a határozatban krematóriumról egyetlenegy szó sincs, hanem kizárólag csak ravatalozó épületről. Mindennek ellenére a jelenlegi belügyminiszter úr hivatali elődje, Scitovszky belügyminiszter úr 223.541. számú rendeletében kijelenti, hogy a terveket elvi jóváhagyásban részesíti, a halotthamvasztó tekintetében azonban nem. Debrecen városa egy következő közgyűlésén, 1930 november 27-én úgy határozott, hogy a belügyminiszteri leiratot tudomásul veszi, egyben a törvényhatósági bizottság közgyűlése indítvány folytán kéri a belügyminiszter urat, hogy a halotthamvasztás tekintetében, minthogy az csak fakultatíve van tervbevéve, ne függessze fel hozzájárulását, hanem egyidejűleg ezt is méltóztassék engedélyezni. Erre a debreceni közgyűlési határozattal kapcsolatosan felment egy fej Iterjesztés, amely kb. ugyanezt tartalmazta, a belügyminiszter úr részéről azonban erre nem érkezett válasz. A továbbiakban felterjesztik ezeknek az építkezéseknek terveit és ezeknek az építkezési terveknek letárgyalására közvetlen szóbeli tárgyalást kérnek, amely szóbeli tárgyalás a bélügyminisztériumban meg is volt, azonban a város által ugyancsak felterjesztett szabályrendeletben, amelyet az új temető és a ravatalozó kötelező igénybevétele tárgyában a város közgyűlése hozott, ismét egyetlen szó sincs a halotthamvasztás ról, úgyhogy a belügyminiszter azt némi módosításokkal jóváhagyta, pedig ha ebben a halotthamvasztásról egy szó is lett volna, mindenesetre erre is ki kellett volna térni. Ez a dolog lényege. Ennek ellenére a város az árlejtés alkalmából egy alárendelt 14. 1. ülése 19 S% április ti-án, szerdán* 183 pontban egy ' balotthamvasztókeinenoére is hirdetett árlejtést és ezt Szilágyi János debreceni vállalkozó egy bécsi cég rendszerével 28.520 pengő áron vállalatba is vette. Természetszerűleg ehhez külön belügyminiszteri jóváhagyás nem volt szükséges. Ennek következtében itt az a helyzet, hogy a belügyminiszter elvi tiltakozása ellenére és a jóváhagyást megtagadó határozata ellenére létesült ott a ravatalozó épület kapcsán, abba becsomagolva egy halotthamvasztóberendezés, amely önmagában 28.000 pengő költséget jelent, a hozzátartozó kéményes építményekkel együtt pedig körülbelül 60.000 pengő költséget, s amelyet a város önkényesen, sőt a felügyeleti hatóság rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyásával végeztetett el. Ez a tényállás, amely természetszerűleg felelős »égre vonást igényel, s úgy látjuk, hogy a belügyminiszter úr részéről ez a felelősségrevonás már meg is történt. A felelősségrevonásnak azonban odáig kell mennie, hogy ezt a berendezést le kell bontani (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) SÍZ illetők költségére és meg kell szüntetni azt a helyzetet, hogíy ott halott'hamvasztással egyáltalában kísérletezni lehessen. Mármost a jövőre nézve mi a teendő? Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottsága 1912-ben, amikor ott a szabadkőművesek a város igazgatására hivatott szervek között többségben voltak, szintén elhatározta ugyanilyen halotthamvasztónak a felállítását. Az akkori belügyminiszter a fellebbezésre való tekintettel ezt ugyancsak elutasította. Most én ezzel szemben egy kis kitérést vagyok kénytelen tenni, mert Klar Zoltánnak egyik lapban megjelent intervjujában az van, hogy az ő indítványára szintén foglalkozott újabban a székesfőváros ezzel a kérdéssel, és akkor ehhez a keresztény községi párt is hozzájárult volna. (Wolff Károly: Sóba!) Ki kell jelentenem, hogy ez szemenszedett valótlanság, mert a székesfőváros ezzel a kérdéssel egyszer foglalkozott, 1920-ban, amikor én tettem egry indítványt a közgyűlésen, hogy a főváros közgyűlési határozatainak sorából a krematóriumra vonatkozó 1912-es határozatot törölje a közgyűlés, s ezt a közgyűlés egyhangúlag el is fogadta. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Ennek következtében éppen ellenkező irányban határozott Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottsága, amit le kell, hogy szögezzek a sajtóban közreadott teljesen valótlan állítással szemben. 1912-ben Polónyi Géza fellebbezte meg a krematóriumra vonatkozó határozatot, tehát nem egy kiskaliberű jogász, s azt mondotta ebben a fellebbezésben, hogy a főváros törvénybatósága — úgy, mint ma Debrecen törvényhatósága — túllépte hatáskörét, mert ebben a kérdésben határozni nem törvényhatósági feladat. Ebben a kérdésben a törvényhozásnak kell határoznia, hogy ez létesíthető legyen. Ez nem lokális ii^y, nem egy törvényhatóság keretében elintézhető ügy. Hiszen egész sorozata törvényeinknek a temetkezések módjának részletes szabályozásával foglalkozik. Csak futólag, inkább az emlékezet felfrissítése céljából citálom Polónyi Gézának ebből a fellebbezéséből azt az öt törvényt, amely a halottak eltemetésére vonatkozólag dönt. Itt van az 1791 : XXVI. te, amely szerint a sírkertekben való temetés az egyházak joga. Itt van az 1868 : LIII. te, amely a törvényesen bevett keresztény felekezetek viszonosságára vonatkozik s amelynek 22. |-a kimondja,