Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-60

146 Az országgyűlés képviselőházának 6 0. ülése 193É április 5-én, kedden. skálájú elbocsátások folyamata az olajipar és az olajkereskedelem területén. Ha van olyan ágazat, amelyre különös mertékben áll az, amit elmondottam, (hogy nagyszerűen tud alkalmazr kodni a különböző európai jogi- és adórendszerekhez, hogy a legnagyobb könnyedséggel vándorol végig Európán, kikeresve magának azt a területet, ahol számára legjobb lehetőségek kínálkoznak, akkor ez azután elsősorban áll az olaj- és 'benzin-kartellkapitalizmusra, a világnak erre a nagy hatalmasságára. Itt van egy vállalat. Egyelőre nem kívánom megnevezni, lehet, hogy később konkrét formában leszek kénytelen majd egyszer a Ház szíves figyelmét és türelmét kérni a vállalat viselt dolgai számára. Az illető vállalat természetesen nemzetközi érdekeltség, vannak benne románok, vannak benne angolok, újabban vannak benne franciák is. Most leépíti az apparátust, elsején mondott fel hatvanegy itteni tisztviselőjének. Mit csinál és mit tervez? Nagyon egyszerű. Monopolisztikus megállapodást ^köt egy másik országgal, kizárja az illető országban a verseny minden lehetőségét, az elvesztett magyar piacért bőséges kárpótlást kap amott és természetesen kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi történik azzal a hatvanegy tisztviselővel, akiket máról holnapra kenyértelenné tett. De hogy milyen szociális érzékkel és az igazságérzet milyen megcsúfolásával történnek ezek a leépítések, arra jellemzésül csak^ a következőket mondom el: a vállalat a leépítésnél az alkalmazottak létszámát az eredetinek egytizedrészére csökkentette. Elbocsátott 100— 150—200 pengős fizetésű hivatalnokokat, de megtartotta azt a három vezető embert, — két angolt és egy románt — akiknek együttes évi jövedelme nem kevesebb, mint 87.000 pengő. Tessék kiszámítani, hogy a magas jövedelmeknek bizonyos mértékű megnyirbálása, a vállalati vezetők illetményeinek méltányos keretek közé való szorítása nem azt jelentette volna-e a jelen esetben, hogy 15—20 derék, szorgalmas embert, többgyermekes családapát az ő nyomorúságos 150—200 pengőjével vissza lehet tartani akkor,, ha ezek a vezéruzsorás urak megelégszenek 2—3000 pengő helyett csak 800 vagy 1000 pengő jövedelemmel. Itt van az uzsorának megint egy minősített foromája és ezeken nem segít a javaslatnak semmiféle intézkedése sem. Egyrészt az igen t. miniszter úrnak szíves figyelmébe ajánlom azokat a törvényhozási intézkedéseket, amelyeket más országokban ezzel a kérdéskomplexussal összefüggően tettek, másrészt pedig a parlament f figyelmébe ajánlom, mint az uzsorának minősített példáit; azokat a védekezési módokat, ahogyan minden szociálpolitikai és minden embervédelmi intézkedéssel szemben síkraszállanak a magyar kapitalizmusnak különböző rendű és rangú érdekképviseletei. Itt^ van a kezemben a «Magyar Gyáripar» ez évi február 1-én megjelent száma. Olvasom benne ennek a lapnak vélekedését a kereskedelmi és irodai. alkalmazottak munkaidejéről. Természetes, hogy gyáriparunk illusztris képviselői ma, 1932-ben még mindig nem látják elérkezettnek az időt arra, hogy ezt a munkaidőt törvényhozási úton szabályozzák. Eszük ágában sincs. A legélesebben állást foglalnak ellene, állást. foglalnak annak ellenére, hogy.az elmúlt esztendőkben Genfben egy munkaügyi egyezmény látott napvilágot a magyar kormány és a magyar vállalkozás képviselőinek jelenlétében, ahol 'határozatba ment az, hogy a csatlakozott országok törvényhozását az irodai munkaidő szabályozására fogják felszólítani abban az értelemben, amint ezt az egyezménytervezet javasolja, preliminálja. Mi sem természetesebb, mint hogy kapitalizmusunk itthon kevésbbé érezvén magát feszélyezve, mint a genfi fórumon, itt őszintén kimutatja a foga fehérét és mindenféle álokoskodással és hamis érvekkel síkraszáll a törvényes szabályozás ellen, helyesebben síkraszáll a kizsákmányolás korlátlan szabadsága mellett. (Buchinger Manó: Ügy van!) Még az sem elég neki, hogy az egyezménytervezet bizonyos kivételeket engedélyez a munkaidő tekintetében, a túlmunkát bizonyos korlátok között engedélyezi. Neki ez ellen is szava van, neki ez is elégtelen, mert a túlmunkának korlátlan lehetőségeit kívánja a maga számiára, kiindulva abból, hogy ha már kizsákmányolás, akkor legyen mértéktelen és határtalan. Ez a szellemi munkásság igazi problémája és itt vannak a szellemi munkásság legszélesebb tömegeinek azok a kizsákmányolási formái, amelyekhez való hozzányulás nélkül ez a társadalmi réteg mindenféle uzsorajavaslatot csak blöffnek fog tekinteni. Itt van a «Magyar Gyáripar»-nak egy másik száma, ahol bizonyos részlettel kapcsolatosan más vonatkozásban kell a kizsákmányolásnak, az egyoldalú előny biztosításának és az igazságtalan terhek kikényszerítésének vádját emelnem, ezúttal nem a kapitalizmussal, hanem magával a kormányhatalommal szemben. Az Oti. keretében az elmúlt esztendők folyamán igen nagyszámú tisztviselőt neveztek ki. Kinevezték ezeket az urakat, noha semmiféle tényleges szükség nem volt az adminisztráció ilyen mértékű kibővítésére és fokozására. Kinevezték Őket anélkül, hogy a kellő szociálpolitikai iskolázottságuk, hozzáértésük meg lett volna. Most a leépítésének, az elbocsátásnak keserű kényszerűségével áll szemben az intézet. Szemben áll ezzel a kényszerűséggel azért, mert ahogyan itt minden hanyatlik, öszsízezsugorodik és romlik, úgy hanyatlanak az intézet bevételei is, a hanyatló bevételekből egyre több beteg munkásnak kell orvosra, gyógyszerre, táppénzre és nem bírja el azt a terhet

% amelyet az intézet- egyre elviselhetetlenebbé váló túlzott adminisztrációja jelent. Eddig megállapodás volt, az eddigi megbeszéléseken megegyezés volt abban az irányban, hogy az állam által az Oti.-hoz átdirigált tisztviselők az Oti-t megelőző állami szolgálatuk után őket megillető nyugdíjukat az államtól fogják kapni. A most kiadott 9090, sz. rendelet a terhet is egészen egyszerűen a társadalombiztosító nyakába sózza. (Farkas István: Hallatlan! Megint a munkásoktól veszik el a pénzt!) Tehát a munkásokra és a munkáltatókra. Mivel azonban a munkáltatók ezt a terhet^ áthárítják ismétlem, maradéktalanul áthárítják a dolgozókra, a munkásokra, a munkásságtól vesznek igénybe olyasmit, amit jog, igazság, erkölcs, méltányosság szerint — nem tudom

r felsorolni azt a sok szép jelzőt, amelyet Váry képviselőtársam hatalmas beszédében itt mind felhozott — nem volna szabad megtenni, szóval azokat a terheket, amelyeket a jog, igazság, erkölcs és méltányosság szerint a közösségnek, az államnak kellene vállalni, most a jog, t igazság, erkölcs és méltányosság megcsúfolásával a munkásság nyakába zúdítják. Természetesen ez is az áthárításnak, tehát a kizsákmányolásnak és uzsorának olyan formája, amely ellen nem lenét elég nyomatékkal \