Képviselőházi napló, 1931. IV. kötet • 1932. január 14. - 1934. február 24.
Ülésnapok - 1931-52
Az országgyűlés képviselőházának 52. ülése 1932 február 19-én, pénteken. 391 súlyos helyzetéből... (Farkas István: Ez idetartozik, a parlament elé tartozik! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Kérem, méltóztassék beszédét folytatni. Gáspárdy Elemér: Tudatában van az egész ország közvéleménye annak, hogy ezt az országot elsősorban az mentheti meg, (Farkas István: Ha maguk elmennek a helyükről!) ha a köztisztességet ismét arra a piedesztálra fogjuk helyezni, amelyen a háborúelőtti állott és amelyet a forradalmak gyalázatos hullámai onnan letaszítottak. (Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Gáspárdy Elemér: Akármiként is méltóztatnak engem aposztrofálni, én is elsősorban harcosa vagyok a köztisztesség védelmének (Jánossy Gábor: Mindnyájan!) és akár parlamenti bizottság fogja a népjóléti ügyeket megvizsgálni, ; mint ahogy azt Turchányi Egon képviselőtársam ajánlotta, akár pedig a független magyar bíróságra bízzuk is az ügyet, a magam részéről szintén kívánom, hogy ebből az országból minden viszásság kiirtassék. (Büchler József: A panamát és a csalást viszásságnak nevezi! — Malasits Géza: Es még mi vagyunk a destruktívek! Hát a lopás nem destrukció 1 ?! — Dinnyés Lajos: Hónapok óta húzzák ezt az ügyet!) A hónapok óta való elhúzás érthető, mert olyan nagy anyagot olvasott fel Turchányi Egon képviselő úr, hogy az tényleg alapos vizsgálatra szorul, (Peyer Károly: Előre elveszik a lényeget!) és félő ítéletet mondani egyesekről vagy intézményekről a nélkül, hogy alapos vizsgálat ne győzött volna meg valakinek az illető becstelenségről vagy helytelen eljárásról. Ezek után, minthogy Turchányi Egon képviselő úr nem tett javaslatot a napirend megváltoztatására, csupán nem fogadta azt el, a magam részéről tisztelettel kérem, méltóztassanak az elnöki napirendi indítványt elfogadni. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Pakots József jegyző: Gaal Gaston! Gaal Gaston: T. Képviselőház! Azzal a rendkívül tragikus kérdéssel, amely a tegnapi nap folyamán itt a Ház tudomására jutott es amely •-— meg vagyok róla győződve — pártkülönbség nélkül minden jóravaló magyar ember szívébe hatolt (Ügy van! Ügy van!), nem ilyen alkalommal szerettem volna foglalkozni, arra kértem tehát a házelnök urat, legyen szíves nekem megengedni a napirend előtti felszólalást. Miután a házelnök úr ezt nem volt szíves engedélyezni (Zaj a baloldalon,), kénytelen vagyok napirendi vita során szóvá tenni annak a sajnálatos, nem is sajnálatos, hanem borzalmas eseménynek (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) egyes olyan mellékzöngéit, amelyek a Képviselőházban szó nélkül nem hagyhatók. Mert máris konstatálni vagyok kénytelen — a belügyminiszter úr jóhiszeműségének teljes fentartása és abba vetett bizalmam teljessége r mellett is, — hogy úgy látszik, az az apparátus, amelyet ilyen alkalmakkor mindig megmozgatnak, a t. miniszter urat már a tegnapi nap folyamán is félrevezette. (Ügy van! balfelől.) A t. miniszter úr bejelentései között ugyanis, — amelyek itt a Házban elhangzottak, amelyeket a magam részéről, újból is hangsúlyozom, meg vagyok róla győződve, hogy teljes jóhiszeműséggel fogadott csak el, — ugyanazon a napon, tegnap este kiadott hivaKÉPVISELOHÁZI NAPLÓ. IV. talos kommüniké között nagyon súlyosan eltérő ténykörülmények voltak konstatálhatok. A t. miniszter úr azt mondotta a tegnapi nap folyamán, hogy a tömeg fenyegetően lépett fel... A közönség ennek ellenére valószínűleg a bujtogatások következtében fenyegető magatartást tanúsított a cseiidöróit stb. ellen. Azt mondja a miniszter úr, hogy a^ tömeget, amely a jelenlévő hivatalnokokat és a csendőröket kövekkel és üvegekkel dobálta, visszaszorította őket egészen az iskoláig. iViajd azt mondja a miniszter úr — ami azután már nagyon megnyugtató a kormány intencióit illetően, — hogy a legszigorúbb vizsgalatot fogja elrendelni, hogy szabályszerűen jártak-e el és hogy megállapíttassék az, vájjon a tömeg magatartása nem lelketlen bujtogatok, stb, munkája volt-e? T. Ház! Eszem ágában sincs azt kívánni és azt kérni, hogy akármiféle lelketlen és törvénytelen izgató a maga büntetését meg ne kapja. Továbbmegyek: a közrend védelmében még azt is hajlandó vagyok koncedálni, — nagyon nagy meggondolások alapján és nem egy egyszerű csendőrtiszthelyettes ítéletére bízva — hogy elbírálás tárgya lehet, mikor tanúsít egy tömeg olyan magatartást, hogy abba bele lehessen lőni, és eleven emberekből halottakat lehessen csinálni. De hogy a csendőrség ítélőképessége ebben a tekintetben, egy csendőraltiszt ítélőképessége, — mert a tiszthelyettes is csak altiszt — nem mindig fedi azokat a kritériumokat, amelyeket én ilyen életbevágó rendelkezéseknél szükségeseknek tartok, azt, azt hiszem, bővebben indokolnom nem igen kell. Rá kívánok térni arra az ellentétre, amely máris megnyilatkozik a belügyminiszter úr hivatalos jelentése és a hivatalos kommüniké között, amikor a miniszter urat úgy informálták telefonon, hogy kövekkel és -savas üvegekkel megdobálta a tömeg a csendőrökkel. Ezzel szemben a hivatalos kommüniké a következőket jelenti ki: A csendőrök felszólították a tömeget, hogy oszoljék szét, a tömeg azonban a felszólításnak nem engedelmeskedett, hanem kövekkel és botokkal fenyegetőzve — tehát nem dobálva, hanem fenyegetőzve — az adótiszt kiadását követelte. A tömeg magatartása anynyira fenyegető volt, — tehát a fenyegeté» annyira fenyegető volt — hogy a csendőrök kénytelenek voltak fegyverüket használni. Ami ezeket a hivatalos jelentéseket és a csendőrök igazmondását illeti, erre vonatkozólag én csak két esetre kívánok itt a Házban rámutatni. Az egyik a magam praxisából való, a másik a közelmúlt napokban egy hivatalos bírósági tárgyaláson megállapított ítélet. Ez az ítélet, amely egy felsőmagyarországi főszolgabírónak rágalmazási perében a r tényállás kivizsgálása után hangzott el, megállapította azt, hogy a csendőrök által beterjesztett jelentések egytől-egyig a valósággal homlokegyenest ellenkeznek, (Farkas István: Szokás szerint! — Zaj.)' Megállapította az ítélet, hogy míg az eljáró csendőrörs a valóságnak megfelelő jelentést tett hivatalos fellebbvalójának, a csendőrtiszthelyettesnek, a tiszthelyettes ettől tökéletesen eltérő, ellenkező jelentést adott felettes hatóságának. Megállapította továbbá az ítélet azt is, hogy egy alkalommal pedig a csendőrség hivatalos jelentését az a főszolgabíró mondta tollba és parancsszóval kényszerítette rá a csendőrörsre, akinek ügyéről^ szó volt (Zaj.) Mindezek megállapítása után az ítélet kimondta azt is, hogy az ítéletet pedig, éppen a 54
