Képviselőházi napló, 1931. IV. kötet • 1932. január 14. - 1934. február 24.

Ülésnapok - 1931-50

304 Az országgyűlés képviselőházának 50. ülése 1932 február 17-én, szerdán. pen ez a lényeg! Az utóbbi négy évben a Kisipari Hitelintézet több mint 20 millió pengő igénylés mellett kihelyezett 13 millió pengőt; 1930-ban négymillió pengőt helyezett ki 4371 tételben, 1931-ben pedig ugyancsak négymillió pengőt 4450 tételben. Ebből is azt látjuk, hogy milyen sokan és milyen kis eltagoltsággal veszik igénybe^ ezeket a kisipari hiteleket. Ennek a hitelnyújtásnak előmozdítása tehát nagyon sok ember érdekét szolgálná. A Kisipari Hitelintézet által kihelyezett Összegek 83% -a ingatlannal, 17%-a pedig egyéb módon van fedezve. Körülbelül ez az arány az Iparosok Országos Központi Szövetkezeténél is. Csakhogy, amíg amint mondottam, a budapesti iparosok részére 100%-ig lehetett folyósítani, mert a Községi Takarékpénztár igenis eleget tett szerződéses kötelezettségének, addig ez a három intézet, amelyet előbb voltam bátor megemlíteni, a vidék iparossága részére, sajnos, nem folyósította a kellő öszszegeket. Nálam pontosan számszerűleg meg van, hogy melyik bank mennyit folyósított. Nem akarom a bankokat kipécézni, mert nem akarom az ellenkezőjét elérni annak, amit interpellációmmal célzok. Én a bankokat serken teni és jóindulatukat fokozni akarom interpellációmmal, nem pedig azt, hogy még jobban megszorítsák a már amúgy is elég erősen megszorított hitelkereteket. Az Ioksz.-nak jutott 21 millió pengőből a bankok eddig^ 8 millió egynéhány százezei pengőt folyósítottak. Valaki azt mondotta, hogy ez nem áll. Én hivatalos helyről kaptam adataimat. Igaz, hogy akkor kaptam, amikor interpellációmat bejegyeztem, tehát 10—12 nappal azelőtt, azonban hivatalos intézettől. Talán 8,150.000 pengő az az összeg, amelyet az löksz, ki tudott helyezni. De nem azért ennyi, mert nem fordultak többen hitelért az Iokszhoz. Sokkal többen fordultak pedig, de mondhatom, hogy a feltételek súlyossága miatt csakis olyanok mernek fordulni kisipari hitelért, akiknek ingatlanfedezetük van, akik legalább is négy-ötszörös ingatlanfedezetet tudnak nyújtani. Ennek ellenére is csak fele ez azoknak az igénylőknek, akiket az löksz. nemi tud kielégíteni, mert a bankok a hitelt nem akarják folyósítani. A bankzárlatig meglehetősen mentek ezek a folyósítások. A bankzárlat után azonban teljesen bedugultak. Azt lehet mondani, hog> talán a Magyar-Olasz-Bank az egyedüli, amely a legnagyobb részben teljesítette ebbeli kötelességét, de bizony ez is csak egyharmadát folyósította annak az összegnek, amelyet a szerződés értelmében folyósítania kötelessége lett volna. Az én kérésem tehát a pénzügyminiszter úr helyetteséhez az, legyen szíves odahatni, hogy a bankokat kényszerítsék a szerződésben lefektetett kötelezettségeik teljesítésére, hogy így alkalom és mód adassék a magyar kisiparosságnak hitellel való ellátására. Mi itt újságokban, lapokban, üléseken és mindenütt a kisipari hitelekről beszélünk, szeretném tehát, ha már most ezeket a szavakat cselekedetekre lehetne átváltoztatni és szeretném, ha az államtitkár a múlt kormányzatnak ebbeli jó intézkedését most a kivitelben elősegítené. A másik kérdés, amely interpellációmnak lényege, az, hogy ha ez a szerződés 1933 december 31-én megszűnik, gondoskodás történt-e arról... (Zaj.) Tisztelettel kérem beszédidőm megh oszabbítását. Elnök: Mennyivel? Müller Antal: Egynegyed órával! Elnök: Méltóztatnak a negyedórai meghoszszabbítást megadni? (Igen!) A. Ház a meghoszszabbítást megadta. Müller Antal: Kérdem a t. pénzügyminiszter urat, történt-e gondoskodás arról, hogy 1933 december 31 után, — amely időt a bankok mint végső időpontot jelentették be a kisipari hitelek százszázalékos riquidálása tekintetében — a folytonosság mikéut fog bekövetkezni. Mert azt hiszem, a pénzügyminiszter úr is tudja, hogy manapság lehetetlenség, hogy az eddig folyósított vagy pedig az ezután folyósítandó hiteleket 1933 decemberében egyszerűen visszavonják. Éppen ezért már most kellene intézkedéseket tenni arra vonatkozólag, hogy ezeknek a kisipari hiteleknek a folytonossága biztosítva legyen. Előttem van több beadvány, amelyeket az Iparosok Országos Központi Szövetkezete adott be a pénzügyminiszter úrhoz. Mindegyik beadványban felhívja a figyelmét és kéri a pénzügyi kormányzatot arra, hasson oda, hogy már most előre biztosítva legyen a kisipari hitelek folytonossága, de nemcsak úgy, hogy ezen keretek között, ilyen rövid idő alatt történjen, hanem úgy, amint erről á beadványokban szó volt, hogy ezen kisipari hitelek idejét legalább minimum öt esztendőben lehetne megállapítani, mert egy-két év nem elégséges ahhoz, hogy ha egy kisiparos bármilyen célra igénybevesz hitelt, azt vissza is tudja fizetni, legalább is csak ritka esetben történik meg, hogy ilyen rövid idő alatt azt törlesztéssel vissza tudná fizetni. Ezért szükséges, hogy minimum öt esztendőben állapíttassák meg az az idő, mely idő alatt ezek a kisipari hitelek visszafizethetők legyenek. Sok panasz hangzott el abban a tekintetben is, hogy a vidéki iparosság nagyon nehezen jut kisipari hitelhez, egyrészt a távolság révén, másrészt pedig azért, mert nincs megszervezve a kisipari hitelek ügye. Én kérném a pénzügyminiszter urat, talán lehetséges lenne az ipartestületeket is bevonni részben mint véleményező szerveket, részben mint a helyi viszonyokkal ismerős szerveket, amelyeknek a segítségével talán a helyi iparosság hitelbonitását könnyebben, gyorsabban tudnák lebonyolítani és a hitelező intézeteknek nagy segítségére tudnának lenni abban az esetben, ha bevonják így az ipartestületeket is egy országos hálózat révén a kisipari hitelek szétosztásába. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Volna egy kérésem, amely bár első pillanatra nehezen teljesítendőnek tűnik fel, azonban ha a kisipari hitelek altruizmusát vesszük figyelembe, akkor kell egy módot találni, hogy ezt is megoldhassuk. Ma úgy áll a dolog, hogy csak azok kaphatnak hitelt, akiknek ingatlan fedezetük van. Lehet az bármilyen becsületes iparos, lehet az bármilyen tisztességes múlttal rendelkező iparos, ha neki csak műhelyberendezése van, ha neki csak egy üzletfelszerelése van, ha neki a lakásán, vagyis az ingó vagyonán kívül egyebe nincsen, kisipari hitelhez nem juthat, még csak nem is folyamodhat, mert úgyis hiábavaló az ő folyamodása. Az volna tehát az iparosság kérése, és én hiszem, hogy ha jióakarattal kezelnék ezt a kérdést, akkor teljesíteni is lehetne, hogy egy minimális összeget — nem tudok itt pontos határt szabni, egy pár száz pengőben állapítanám meg — lehetne neki mint személyi hitelt is nyújtani. Ennek fedezéséré talán éppen ezen kisipari hitelek nyújtása keretében lehetne egy veszteség-tartalékalapot létesíteni, amely veszteség-tartalékalappal lehetővé tudnánk tenni azt, hogy a legrászorultabb,