Képviselőházi napló, 1931. IV. kötet • 1932. január 14. - 1934. február 24.

Ülésnapok - 1931-45

106 Az országgyűlés képviselőházának UB. kiélésére, amely valósággal a középkort hozta vissza azokra az esztendőkre, Magyarországra? Ezzel a mentelmi üggyel kapcsolatban nem akarok azoknak az időknek gyorsított tanácsairól beszélni, mert ott legalább az igazságszolgáltatás formaságait igyekeztek betartani, bár ezzel kapcsolatban is idézhetjük Haynauról azt, hogy ezek a gyorsított tanácsok is olyanok voltak, mint a borotva: amikor elvégezték munkájukat, akkor tokba tették őket. Tisztán csak azokról az eseményekről, azokról a napokról akarok beszélni, amelyek ennek a cikknek inkriminálása kapcsán felmerülnek emlékezetemben. Ez a cikk részben azoknak emlékét idézi, akikre akkoriban semmiféle bűnt vagy vétséget rábizonyítani nem lehetett, akiket soha bíró nem ítélt el, akik ellen soha a legszigorúbb vizsgálat sem talált ítéletre alapot. De a bosszú még sem engedte ki őket karmaiból. A bosszúállás megteremtette a magyar Szibériát, megteremtette az eleven emberek temetőjét, és erről a temetőről az első

t

és második nemzetgyűlés naplói vérlázító események emlékét őrzik az utókornak, a jövendő szá mára. Nagyon érthetőnek tartom azt, hogy ezekre az eseményekre nem szívesen emlékeznek viszsza. Nagyon érthetőnek tartom, hogy ezeknek a szégyenteljes hónapoknak és esztendőknek emlékét szeretnék száműzni a finnyás ízlésűek» mondván, hogy ne bolygassuk ezeket az eseményeket, de mégis úgy véljük mi ezekről a pa; dókról, hogy ebben a fátyolborításban kissé túlságos buzgalmat tanúsítanak az ügyészurak akkor, amikor egy egyszerű, könnyes, fájdalmas megemlékezés ellen is az izgatás vádjával jönnek (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és ezzel akarják megfélemlítteni azokat, akik ezeknek a napoknak emlékét elfelejteni nem akarják és nem akarják másoknak sem elfelejteni engedni. Azt mondja a mentelmi megkeresés, hogy vád tárgyává van téve az egész cikk. Nem tudom az ügyész úrnak ezt a könnyedségét megbocsátani, hiszen a cikk legnagyobb részében egyszerűen egy munkásotthon avatásáról van szó. Sem az avatási aktus, sem az avatás alkalmával elhangzott beszédek t nem nyújtanak a legélesebb ügyészi szem számára semmiféle alapot arra, hogy vádat emeljen. Az ügyész urak igen könnyűvé akarják tenni dolgukat: kiszakítanak egy-egy részletet, de egyúttal az egész cikket is vád tárgyává teszik abban a várakozásban, hogyha a kiszakított részletben nem találná meg esetleg a mentelmi bizottság a mentelmi jog felfüggesztésére az elegendő alapot, akkor ők még mindig operálhatnak a cikk többi részével is. A mentelmi bizottság azután ehhez az egész könnyedséghez megfelelően asszisztál akkor, ha szociáldemokrata képviselő mentelmi jogáról van szó. Vád tárgya tehát az egész cikk, amelyben — ismétlem — a legszorgosabb kutatás mellett sem lehet felfedezni az izgatást. Nézzük már most közelebbről a megjelölt szöveget, azt a szöveget, amelyet az ügyész úr külön kiemel, mint izgatás bűntettét. Megállapíthatjuk, hogy ez a megjelölt kitétel azt mondja, hogy a mi halottaink, a munkásság halottai azok, akikről megfeledkezni bűn és hálátlan s ág volna. Mi még akkor is büszkén vallanók őket a munkásság halottainak, ha ez tényleg azzal a következménnyel járna és járhatna, hogy ezért valamennyiünket elítélnek. Mi a mi halottainknak, a munkásmozgalom halottainak valljuk ülése 1982 február U-én

} csütörtökön. azokat, akiket ott agyonvertek, agyonlőttek, kiéheztettek, kikötöttek, akiknek betegségét elhanyagolták, nem gyógyították és ezzel korai halálukat elősegítették, akiknél a fehér terror soha meg nem kísérelte azt, hogy egy európai igazságszolgáltatás eszközeivel bűnösségüket megállapítsa. Nem voltak bűnösök ezek az emberek. Arra nem is lettek volna képesek, hogy róluk valami bűntényt, vagy vétséget megállapítsanak. Ami őket odavitte, ami őket az eleven emberek temetőjébe elevenen eltemette, az nem volt más, mint denunciálás, egyéni bosszúállás, gonosz ösztönök szabad kiélése. Lehet-e tehát azt követelni tőlünk, hogy ezekről az emberekről megfeledkezzünk, hogy ezekről az emberekről minden alkalommal, amikor ez lehetséges, meg ne emlékezzünk

1

? Ezt csak az tudja nekünk megtiltani, akiben f úgy él a munkásgyűlölet, a munkásintézmények vezetői elleni düh, hogy nem tudja már fékezni magát akkor, amikor ezekről a szerencsétien áldozatokról van szó. Kik kerültek Zalaegerszegre és Hajmáskérre? Azok, akik nem menekültek el, akiket nem dobtak a Dunába, akik ellen, ismétlem, a legszorgosabb kutatás sem tudott bírói ítélet alapjául szolgáló vádakat kovácsolni. (Kabók Lajos: Es kitöltötték a büntetésüket! — Esztergályos János: Nem is voltak elítélve! Összefogdosták őket, mint a birkákat és vitték őket! — Esztergályos János: Soha ellenük semmiféle vád nem volt! — Buchinger Manó: Tessék a javaslatot visszavonni! Emberi gesztus kellene!) T. Képviselőházi Valóban a szabadság vértanúi, a munkásmozgalomhoz való hűség áldozatai ezek az emberek, mert akik ezt a hűséget nem tartották meg, akik erőszakot tettek lelkiismeretükön és meggyőződésükön és akik átmentek a véres hónapok elején az ellentáborba, az Oláh Dánielek és társai, azok nem kerültek internáló táborba, azok nem kerültek bíróság elé. (Esztergályos János: Somogyi, Bacsó meg a többi gyilkosai hol vannak? Mikor lesznek megbüntetve? Mikor kerülnek a törvény elé?) Ezek felé idejekorán megtalálták a keresztényi megbocsátás gesztusát, azt a gesztust, amelyet ezek felé még 10—12 év után sem tudnak megtalálni. Mi az oka annak, hogy ezeknek az áldozatoknak a sírja fölé nem engednek emléket állítani? Mi az oka annak, hogy ezek sírjait letaposni, a földdel egyenlővé tenni akarják? Azt akarják, hogy soha egy síró feleség, egy árva, vagy egy kegyeletes munkatárs sírjukat meg ne találja? Mi itt az erős ebb ezekkel a sírokkal szemben: a gyűlölet vagy pedig a rossz lelkiismeret félelme? A rossz lelkiismeretnek az a félelme, amely tudja nagyon jól, hogy testüket a föld alá száműzhették, de szellemüket és munkájuk emlékét nem lehet a föld alá taposni. Valóban igaza van a cikkírónak, amikor azt mondja, hogy megfeledkezni ezekről az emberekről, a munkásmozgalomnak ezekről a halottairól bűn és hálátlanság volna. Igaz az is, amit a cikkíró ír, hogy ezek a halottak a temető árkába dobva, kiközösítve, valóban a keresztényi erkölcsök nagyobb dicsőségét szolgálják. Ez igaz, mert a keresztényi erkölcs a megbocsátást hirdeti, itt pedig ezekkel szemben a megbocsátás szavai és tettei nem tudnak jelentkezni, azonkívül és azonfelül, hogy ezekkel szemben nincs is megbocsátani való, mert azok, akik valamit vétettek, büntetésüket letöltötték és csak azután kerültek Zalaegerszegre az internáló táborba, legnagyobb részük azonban minden bírói ítélet nélkül, ismét-