Képviselőházi napló, 1931. IV. kötet • 1932. január 14. - 1934. február 24.

Ülésnapok - 1931-45

Àz országgyűlés képviselőházának ù5. a bolsevizmus ideje alatt bűnösök voltak, börtönbe zárták vagv felakasztották. Ezek az emberek, akik annakidején a zalaegerszegi interiiálótáborba kerültek, gonosz, rossz, kíméletlen árulásnak és árulkodásnak lettek az áldozatai. (Mojzes János: Bűnbakok voltak!) Félteni kellett az akkori társadalmi rendet ezektől. Nézzük meg egy pillanatra, vájjon kik voltak azok a veszedelmes emberek, akiktől a társadalmi rendet félteni kellett és akik miatt a zalaegerszegi internálótábort kellett fenntartani. Felolvasom azoknak az embereknek névsorát, akik ott porladnak az erdő árkában, jeltelen sírokban. (Olvassa): «Vogel Hermann, Szemők Pál, egy tengerész-katona, akit 1920 október 25-én agyonlőttek és kivittek a temető árkába, csontjai ott porladnak; Mohaesek Adalbert, 1920 .november 15-én tüdővészben halt meg; Molnár Ignác, 1920 június 12-ón gyomorfekélyben; Widmann Dávid, 1921 február 21-én tüdőgyulladásban; Sadenreiter Károly, 1921 április 26-án tüdő vészben; Regenbogen Lajos, héthónapos pici gyermek, tüdőgyulladásban halt meg; Szubalovka Mária, akit agyonlőttek a táborban; Klein Jenő, 1921 július 30-án tüdővészben; Monisz Izrael, 1921 január 11-én tüdővészben halt meg; Paranicsura Piroska, akit 1921 augusztus 2-án agyonlőttek a tábor kerítésénél, amikor kenyeret kért egyik fogoly társától; Schwarcz Jenő, 1921 október 17-én vérmérgezésben; Ábrahám Mór, 1921 november 30-án tüdővészben; Bruder Meleg Erzsébet, 1921 december 26-án tüdőgyulladásban; Hejmovics Izsó, 1921 február 6-án tüdővészben; Svorád András, 1922 január 9-én tüdő vészben; Din ok József, 1922 január 10-én tüdőgyulladásban; Sivák István, 1922 február 5-én tüdővészben halt meg; Florek Mihály.» Ez az a nevezetes Florek Mihály, aki az éhségtől űzve-hajtva kutyahúst evett a zalaegerszegi táborban. A felszólalás után vizsgálat indult meg és ezt a szerencsétlen embert annakidején a zalaegerszegi táborban agyonverték. (Tovább olvassa): «Grengráez Hermann, 1922 december 28-án aggkori végelgyengülésiben; Zsigmond Kálmán, 1923 január 4-én vérhasban halt meg.» Ezek a szerencsétlenek azok, akik ott fekszenek a temető árkában, illetőleg csak egy ré szűk van ott jeltelen sírokban, a többiek pihenő-, porladozó helyét — sajnos — nem sikerült felfedezni. Ezek a szerencsétlenek voltak tehát a társadalomra veszedelmesek, akik testükben már ott hordozták a halálnak csíráját: Kitépték a családi körből, elvitték gyermekétől, hitvesétől a férjet, belökték, betaszították a zalaegerszegi táborba és ott agyonkínozták, amikor pedig már a beteg test nem bírta tovább viselni az élet szikráját, elmúlt, kipusztult és mint egy utolsó kutyát hurcolták ki ezeket a szerencsétleneket a temető mellé és a mai napig nem gondolt senki arra, hogy ezeket a szerencsétlen embereket, akiket csak a gaz denunciálás juttatott a zalaegerszegi táborba, el kellene onnan vinni akár egy közös sírba, .akár külön-külön és emberhez méltó áldozattal adózni nekik. A kegyelet adóját rótták le azok, akik kimentek oda a mártírokhoz és megkoszorúzták ezeket a sírokat. Az erről szóló tudósítást inkriminálja az ügyész. Minthogy volt szívük, volt emberi érzésük azoknak a munkásoknak fellebbentem a múlt sötét gonosz fátyolát egy pillanatra a Népszava útján, jelentkezik az ügyész, jelentkezik a vizsgálóbíró és (börtönbe akarja zárni azt, aki emlékeztetett arra ebben a cikkése 1932 február hén, csütörtökön. 105 ben. En mindenesetre tiltakozom az ellen, hogy ebben az esetben Farkas Istvánt kiadja a Képviselőház, mert legjobb tudomásom és legjobb meggyőződésem szerint semmi ok sincs arra, hogy itt egyik vagy másik embertársunkat börtönbe zárják. Lehetséges azonban, hogy a t. ügyész úrnak lelkiismerete mozdult meg és maga is szégyelli azt a multat, amelynek valószínűleg ő is egyik hasznos tagja volt a forradalmak után. Minthogy ezt szégyelli, ennélfogva azt, aki ezt megemlíti, börtönbe akarja juttatni és oda akarja juttatni mindazokat, akik az ezekben^ az időkben elkövetett gazságokat nyilvánosságra hozzák. Az ügyész inkriminálja a cikknek ezeket a szavait: «egy véres korszak szomorú áldozatai». Hát elfelejtették már az urak azt a multat, amely becsületes embereket agyongyötört és kínozott? Méltóztatnak még emlékezni Jehodek Mihály esetére. Ez a szerencsétlen munkásember — azj; hiszem kőműves volt — 1923 december 19-én ^hazament, hazaszökött a táborból, hogy beteg feleségét és beteg gyermekét felkeresse. S mi történt Jehodek Mihállyal! A táborból telefonáltak Szentendrére, ahol a család lakott s felhívták a esendőrséget, hogy Jehodek Mihályt tartóztassák le és vigyék vissza. Tényleg, le is tartóztatták s a beteg gyermek és a beteg hitves mellől, a családi otthonból elhurcolták. Ahogy akkor, 1923-ban, elmondottam, — (méltóztassék csak utánanézni — Jehodek Mihályt, aki családját, gyermekét r ment megtekinteni, a csendőrök letartóztatták Szentendrén és felakasztották a fára, verték a talpát, félholtra kínozták ezt a szerencsétlen Jehodek Mihályt, s amikor már alig volt lélek benne, leakasztották, szekéren kiszállították a pályaudvarra és viszszavitték. Kérdezek minden becsületes embert: nem volt-e igaza annak az írónak, aki ezt .ta cikket írta amikor «egy véres korszak szomorú áldozatai»-ról beszélt? Kérdezem: van-e a magyar szótárban olyan erős kifejezés, amely alkalmas lett volna a visszaemlékezés pillanatában is tarra, hogy azt a sorozatos gazságot, amely a zalaegerszegi internáltakkal történt, megbélyegezze? Azt hiszem, nincs. Miután erős meggyőződésem, hogy ebben az esetben olyan iskolapéldája áll fenn a zaklatásnak, amelyhez hasonlót keresni kell, ezért arra kérem a t. Házat, hogy ebben az esetben se méltóztassék Farkas Istvánt kiadni. (Helyeslés és taps a ssélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Herczegh Béla jegyző: Kéthly Anna! Kéthly Anna: T. Képviselőház! Azok után, amiket Esztergályos t. képviselőtársam erről az, ügyről elmondott, én is megállapíthatom, hogy a magyar történelemnek leggyászosabb hónapjait idézi fel ez a mentelmi megkeresés. Csak egyetlen egy analógia van erre a magyar történelemben: 1514 (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a Dózsa-lázadás leverés utáni idő, amikor Dózsát tüzes trónra ültették (Malasits Géza; Csakhogy akkor nem mondták, hogy: «keresztényrenaissance!») alvezéreit pedig kényszerítették, hogy vezérük megsült húsából egyenek. Ezt elrettentő például tanítják a magyar iskolakönyvek, pedig ez nem rettent, hanem lázít. S erre még van magyarázat: 1514, ez az évszám ad magyarázatot. De vájjon 1921., 1922. és 1923. (Malasits Géza: 1919. és 1920. Hajmáskéren még borzalmasabb volt mint Zalaegerszegen), a XX. század második > évtizede amely kultúrájával dicsekszik, vájjon mentség-e vagy magyarázat-e azokra a szörnyűségekre, arra a barbárságra, a szadista őrületnek