Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.
Ülésnapok - 1931-30
Az országgyűlés képviselőházának 30. gyalázatosak voltak, hogy még ma is csak szégyentől lángoló arccal gondolhat vissza rájuk minden becsületes érzésű magyar ember. Még egy dolog van, amin én nagyon csodálkozom a szocialistapárt részéről és ez a statáriális eljárás 'kihirdetésének folytonos felhánytorgatása. Az illető merénylő urakon áll, hogy ez a statáriális törvény soha ne alkalmaztassék. Ismeretes annak a parasztnak az esete, aki egyszer szomszédjának a rárohanó harapós kutyáját ásóval ütötte agyon és mikor a bíró ráförmedt, hogy miért nem a nyelével védekezett az ásónak, azt mondotta: Uram, hiszen, ha a kutya is a farkával harapott volna! Ügy vagyunk ebben az esetben is. A merénylőknek, akik ezeket a sorozatos gaztetteket elkövetik, számolniok kell az ő tetteik következményeivel. Valamikor, amikor valaki a halálbüntetés eltörlését javasolta, ezt kiáltották feléje: szívesen elfogadjuk a javaslatot, eltörüljük a halálbüntetést, de előbb töröljék el maguk a gyilkos urak. (Ügy van! a jobboldalon.) Azt igazán nem lehet kívánni, hogy a kormány, amelyet valóban csak sorozatos gaztettek elkövetése kényszerített a statáriális törvény kihirdetésére, lemondjon erről a fegyverről. Nagyon természetes, hogy a törvényeknek elsősorban is a becsületes embereket kell megvédelmezniük és amikor ilyen sűrűvé kezdenek válni a gaztettek, a társadalom védelmére akár a legkíméletlenebb eszközöket is igénybe kell venni. {Helyeslés a jobboldalon.) Vannak sokkal nagyobb bajok is és sokkal sürgősebb orvoslásra váró kérdések, mint akár az általános, titkos választójog, akár a statáriális törvény eltörlése. Nem szólok itt az egész országot érintő gazdasági kérdésekről, hiszen azokat már sokszor bőven kifejtették itt szakemberek, akik ezekhez a kérdésekhez sokkal jobban értenek, mint én, és azt hiszem, jóformán valamennyien egyetértünk abban, hogy mi moratórium kérése nélkül és természetesen megkapása nélkül, a mi fizetendő kamataink leszállítása nélkül hiába beszélünk akármiről, (Ügy van! jobbfelől.) mert moratórium nélkül mi ebből a válságos helyzetből soha kibontakozni nem fogunk. De vannak azután más kérdések is, amelyekhez nagyobb illetékességgel szólhatok hozzá én is, hiszen volt tanítványaim között nagyon sok olyan pályavégzett fiatalembert látok, aki tanácstalanul áll az élet kapuja előtt, , amely számára sehogy sem akar megnyílni. Sőt vannak munkások, vannak tanult, képzett, jónevű mérnökök, akik mindennap várják, hogy a gyárban felmondanak nekik és mehetnek azután akármerre, kereshetik idegen világban, természetesen minden reménység nélkül, alkalmazásukat, mert hiszen az idegen országokban is éppen úgy, mint nálunk, nagyon sok ; a munkanélküliség miatt tétlen munkás. Igazán elszorult a szívem, amikor a múltkoriban láttam egy már családos mérnököt, aki idegen nyelveket tanult és amikor kérdeztem tőle, hogyan jutott eszébe ilyen későn hozzáfogni a nyelvtanuláshoz, azt mondotta, hogy neki felmondtak egy gyárban és most keresnie kell valahol kinn a gyarmatokon az alkalmazást. Elsősorban talán az ilyen kérdésekkel is foglalkozni kellene, {ügy van! ügy van! a jobboldalon.) mert ezek fontosabbak, mint más kérdések. így lassan-lassan felvetődik előttünk az a kérdés, hogy hát ez az ország csakugyan sülylyedő hajó-e, amelyről éppen a legképzettebbek, a legjobbak kénytelenek folytonosan egymásután menekülni. így lassan-lassan igazán ülése 1931 december l-én, kedden. 83' elfolyik majd a magyar népnek éppen a legnemesebb vére. Pedig vannak tudtommal olyan gyárak is, amelyek dolgoznak annyi haszonnal, hogy munkásaikat nem volnának kénytelenek szélnek ereszteni, csakhogy nálunk erre nézve eddig még intézkedés nem történt. Olaszországban például a gyárosoknak, ha megfelelő olyan haszonnal dolgoznak, bogy a munkásaikat el tudják tartani, meg tudják őrizni üzemeik számára, nem szabad felmodaniok munkásaiknak. Ott az államhatalom ellenőrzi ezeket a gyárosokat. Kérdem, nem lehetne-e nálunk is valami olyasféle megoldást találni, hogy a gyárak ne bocsássák el a hűséges, becsületes munkatársaikat, ha csak erre a legnagyobb kényszerűség rá nem szorítja őket. Ott van azután az a sok fiatal, képzett iparos, akik hivatalszolgai állások után szaladgálnak, mert az ő tanult mesterségükkel a sok idegen gyártmány miatt nem tudnak boldogulni. Nálunk például a legjobb női suszterek, akik eddig még nagyon jól kerestek, ma már bezárják üzleteiket és műhelyeiket, mert nincs munkájuk, mert mindenki az üzletben veszi a cseh cipőt és ebben nagyon hibás a magyar társadalom is, mert hiszen a társadalomban kellene annyi öntudatnak lennie. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) hogy belássa azt, hogy ezzel a magyar pénz — amely a nélkül is olyan kevés — mind kiszivárog a külföldre ? viszont a mi munkásaink mindig jobban és jobban munka nélkül maradnak. Szóvá tették itt a Képviselőházban már két ízben is a magyar munkáspénztári orvosoknak és általában az orvosoknak a helyzetét. Kimutatták, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültek az orvosok egyrészt azért, mert igeu sokan vannak és számuk napról-napra folyton növekszik, másrészt pedig azért, mert az általános elszegényedés folytán az orvofH. munkaalkalom mindig kevesebb. Azt hallottam, hogy ezen azzal lehetne segíteni, ha megszüntetnék a Társadalombiztosító kötött orvosi szervezetét és helyette áttérnének a szabad orvosválasztás rendszerére, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) ezzel nagyon sokat segítenének az orvosi társadalmon. (Vázsonyi János: Ügy van!) én nem tartom ezt. Alapjában véve nagyon helyes volna a gondolat, ha pénz volna hozzá és ha kellőképpen elő volna készítve. (Vázsonyi János: Kevesebb pénz kell ehhez!) Dehogy! Éppen az a baj, hogy sokkal többe kerül. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Ernyei István: Tisztelettel íkérek egy negyedórai meghosszabbítást. Elnök: Kérdem a t. Házat, méltóztatnak-e ehhez hozzájárulni*? (Igen!) A Ház a meghoszszabbítást megadta. Ernyei István: Iparkodom hamarosan befejezni. — A dolog úgy áll, hogy a Társadalombiztosító orvoisaira körülbelül 5,200.000 pengőt fordítottak. Most az elnökség javasolta ennek másfél millióval való leszállítását^ és a maradékon nem az a kétezer néhány száz orvos, hanem hétezer és néhány száz orvos osztoznék. Elképzelhető, hogy mi jutna egyre-egyre. Tulajdonképpen nem mentené meg őket a legnagyobb ínségtől, az erkölcsi és anyagi lezülléstől sem az a csekélység, amit kapnának. Emellett roppant nagy a veszedelem, hogy az aránytalanságok még talán jobban fokozódnának, mert hiszen valószínű, hogy, ha a szabad orvosválasztás rendszere életbe lépne, egyes orvosok — valószínűleg nem a leglelkiismeretesebbek, nemis a legképzettebbek, nem a legszerényebbek, hanem azok, akik a legjobban tudnak a nép nyel:
