Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-40

Az országgyűlés képviselőházának W. ülése 1931 december 17-én, csütörtökön. 503 amelyek akarnak fizetni, de erre minden igyekezetük ellenére is képtelenek. Elnök: Pakots József képviselő urat illeti a szó. Pakots József: T. Képviselőház! Az a suta helyzet állott elő, hogy amikor én itt egy témát óhajtok tárgyalni, nincs itt és^ nem lehet itt az a miniszter úr, akinek a tárcája körébe tartozik ez a kérdés. Nincs itt a népjóléti miniszter úr. Mégis kénytelen vagyok elmondani a gondolatot és a témát és felhívni az ország figyelj mét egy^ roppant fontos, egy nagyjelentőségű problémára, amely a mai magyar helyzetben közegészségügyi vonatkozásainál fogva sorsdöntő kérdéssé fejlődött. Rákosi Jenő, a magyar újságírás fejedelme körülbelül öt évvel ezelőtt, azt hiszem 1926-ban, a Pesti Hirlaphan vezető helyen egy cikkben arról siránkozott, hogy a magyarság sorait két rettenetes betegség ritkítj egyik a kivándorlás, a másik a tüdővésa (Ügy vám! Ügy van!) A kivándorlásról beszélni ma nem lehet, mert az idegen beözönlések és bevándorlások ellen minden ország súlyos intézkedésekkel védekezik, megmaradt azonban a másik borzalmas bántalom, a tüdővész, amely rémes rendeket vág a magyar élet talaján, a magyar társadalomban. Ez a népbetegség a tüdő vés®. Evek óta, már a .békeidőkben is hatalmas, nagy szervezeti kezdeményezések indultak meg a tüdővész elleni védekezés terén és azóta is ez a társadalmi védekezési rendszer igyekszik minderit elkövetni, hogy a tüdőyész ártó hatása és pusztítása ellen megvédje a nemzet életerőit. Meg kell állapítanom, hogy tuberkulózisban Csonka-Magyarországon négyszer annyi ember pusztul el évente, mint minden más fertőző betegségben együttvéve. Evente 18.000 ember hal meg tuberkulózisban, ami azt jelenti, hogy körülbelül 100.000 olyan fertőzött ember jár közöttünk, akit kikezdett ez a kór. Nyilt tuberkulózisos eset 100.000 van és kezdeti stádiumában, tüdőcsúcshürutban körülbelül 300.000 ember beteg. (Bródy Ernő: Akiket meg lehetne gyógyítani!) Mármost, igen t. Ház, ha tekintetbe veszem azt, hogy a háború után 1919 óta körülbelül 286.000 ember halt meg Csonka-Magyarországon tüdővészben, akkor megállapíthatom azt is, hogy aránylag több vérveszteségünk volt ez alatt az idő alatt, mint amennyit az egész világháborúban elszenvedtünk. Felmerül tehát az a kérdés, hogyan védekezzék ú^y az állam, mint a társadalom a tüdővész borzasztó terjedése és pusztítása ellen. Megvannak ez ellen a betegség ellen a megfelelő védekezési módozatok. Egyrészt a nagyon súlyos betegeket kórházakban különítik el, a gyógyítható betegeket pedig szanatóriumi kezelés alá helyezik. Hogv ebben a vonatkozásban micsoda eredményeket énhetünk el. legjobban illusztrálhatom azzal, hogy mindössze 1500 kórházi ágy áll rendelkezésre Magyarországon a súlyos tuberkulotikus betegek elkülönítésére és kórházi kezelésére és 2000 szanatóriumi ággyal rendelkezünk a szanatóriumi ápolásra szorultak gyógykezelésére. Csak Budapesten 9000 tuberkulotikus gyermek jár iskolába. Ilyen körülmények között tessék elképzelni, hogv ilven rettenetes nagy szám^ esetében, amely 18.000 halálozást jelent évente, 100.000 nyilt tuberkulózis esetetés 300.000^ fertőzött embert, ezek az intézmények teljesen képtelenek arra, hogy ezzel a borzasztó betegséggel szemben megküzdjenek. (Zaj a jobboldalon. — Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Elnök: A képviselő urakat a jobboldalon KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. III. már figyelmeztettem, hogy ne zavarják társalgásukkal a szónokot. Kérem, méltóztassanak csendben maradni. Pakots József: Az orvostudományi szakközlönyökben megállapítják, hogy a magyar tuberkulózis elleni védelem csődbe jutott. (Bródy Ernő: Pedig nagyon szépen indult!) Azok az intézmények és eszközök, amelyek rendelkezésre állanak, nem elégségesek, mert a' maguk anyagi erejével nem tudnak olyan hálózatot kiépíteni a védekezésre, mint amilyenre szükség volna, szemben a külföldi államoknak, főként Németországnak óriási védelmi szervezetével^ ahol a szanatóriumoknak és kórházaknak egész tömege gondoskodik arról, hogy ezek a

( fertőző betegek részben megmentessenek, részben pedig ne fertőzzenek tovább és ne rontsák az ottani társadalom életerejét. Mi történik Magyarországon? Folyik ez a reménytelen küzdelem a nélkül, hogy komoly eredményeket produkálna, mert hiszen a szanatóriumok mindössze körülbelül 3—6 százalékig terjedő gyógyulási eredményt tudnak elérni. A Közegészségügyi Tanács a tuberkolóziskormánybiztosság és azok a speciális szervezetek, amelyek fennállanak, még mindig nem akarják belátni azt, hogy itt más természetű védekezéssel, védelmi módszerrel kell próbálkozni, amelyre nézve már vannak bizonyos útmutatások, amelyeket én, mint a tuberkulózis ellenig védelem új irányait akarok itt, a Képviselőház előtt jellemezni. Csak még azt akarom megmondani, hogy akkor, amikor szanatóriumi kezelésre össze-vissza kétezer ágy áll rendelkezésre, ebből is háromszáz ágy mindig üresen áll, mert sem az Oti.-nak, sem a népjóléti minisztériumnak nincs annyi pénze, hogy rászoruló betegeit szanatóriumban elhelyezhesse, de ugyanakkor jónak látták nyolcmillió pengő költséggel felépíteni a mátrai tüdőbetegszanatóriumot, holott már 1926-ban az Erzsébetszanatórium igazgató-főorvosa, dr. Fodor Oszkár figyelmeztette a kormányt arra, hogy felesleges ez a borzalmas költekezéssel járó szanatóriumi építkezés,^ amikor 300 ágy áll üresen tüdőbetegek számára, mert nem tudják arra a 77 napra sem_ beutalni a betegeket, amily az ápolási időt jelenti a szanatóriumi kezelésnél; pedig ez a 77 nap egyáltalán nem elégséges arra, hogy a kezdődő tuberkolótikus beteg meggyógyuljon, ez legfeljebb csak arra szolgál, hogy a gyógyulási folyamat megindulhasson és rendszerint az a keserves és szomorú tapasztalat mutatkozik, hogy a szanatóriumból az életbe és családja körébe visszatérő beteg néhány hónap után újból ugyanabba a leromlott állapotba kerül, mint amelyben a szanatóriumi kezelés előtt volt. (Bródy Ernő: A rossz lakás!) En ezzel a kérdéssel foglalkoztam, békeidőkben voltam egy ilyen nagy szervezet főtitkára, amely társadalmi alapon próbálta megszervezni a védekezés módját és eszközeit az országban. Magam 150 fiókegyesületet szerveztem meg az ország városaiban és községeiben, amely fiókegyesületek társadalmi úton próbálták a közvélemény érdeklődését a tuberkulózis fontos, nagyjelentőségű kérdése felé fordítani és mondhatom, megvan a társadalomban a hozzá való érzék és megvan a filantróp benső nagy ösztön, hogy próbálja megmenteni a maga igen súlyos fertőző betegségben lévő embertársait és önmagát^ is próbálja megmenteni, azonban azok az intézkedések, amelyek az állam részéről ilyen irányban történtek, mindig fogyatékosak voltak, teljesen a társadalmi önellátás kérdései közé utalták ezt a problémát. Ujabban 1925-től kezdve igen érdekes és 73