Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-34

208 Az országgyűlés képviselőházának 3 A. politikánál, bármely rendszernél és bármely programúinál. Ennélfogva, ha szükség van rá, meg kell szüntetnünk mindazokat a hivatalokat és intézményeket, amelyek nem szolgálják kifejezetten az ország gazdasági, kulturális vagy egészségügyi jólétet, mert ha nem fogunk e részben hatásosan intézkedni, félő dolog, hogy a kényszer vaskeze brutálisan fog belenyúlni a költségvetésbe és át fog gázolni azon úgy, hogy még olyan intézményeket is meg kell szüntetnünk, .amelyek pedig bizonyos fokig a magyarság életlehetőségeinek biztosítása szempontjából nélkülözhetetlenek. A .magam részéről ezek mellett igen fontos dolognak tartanám az etatizmusnak a legszűkebb körre való szorítását. Elgondolásaim sarkpontja tudniillik az, hogy az állam mint ilyen ne gazdálkodjék, ne kereskedjék és iparral ne foglalkozzék, s azért azokat az üzemeket, r amelyek léte nem biztosít az államháztartás céljaira számbavehető jövedelmet, vagy pedig nem szolgál altruista célokat, avagy amelyeket a magántevékenység is könnyen elvégezhetne, a magam részéről beszüntetném, illetőleg összevonnám. .Nem tennék azonban kivételt e tekintetben az állami és városi üzemek között, hanem a felesleges fővárosi üzemeket is beszüntetném, restringálnám. Számtalan felszólalás hangzott már el e tekintetben itta Házban, és a legutóbbi iparpártolási törvényben a kormány felhatalmazást kapott ebből a szempontból a tekintetben, hogy saját belátása szerint intézkedjék. Dacára annak a nagy hangulatnak, amely az üzemek fennállása ellen van, dacára az iparosok és kereskedők tiltakozásának, ebben a kérdésben tulajdonképpen ínég semmi sem történt, holott ez is égető problémája a magyar közéletnek. Belátom, hogy most már ezzel a kérdéssel is elkéstünk, hiszen pár esztendővel ezelőtt a kereskedelmi és iparkamara az üzemek megszüntetésére olyan javaslatot tett, hogy ő is átvenné azokat, és lehetőség és mód volt a közüzemek megszüntetésére, de ez most már véglegesen elesettemért hiszen a magyar iparos- és kereskedőtársadalom ma talán nincsen is abban a helyzetben, hogy ezeket az úgynevezett öncélú üzemeiket átvehetné és azokat a saját javára tovább folytatná és kamatoztatná. A magam részéről tudom, hogy a kényszerűségnek óriási az ereje, tudom, hogy olyan intézkedéseket kell tennünk, amelyek mélyen fájnak egyes társadalmi osztályoknak, tudom, hogy le kell bontanunk ott, ahol lebontanunk lehet és tudom azt is, hogy a tisztviselő társadalom fizetésének csökkentésére is szükség van talán a nyugdíjak bizonyos restrikciójára is, azonban, amennyiben ez kényszer és parancsoló szükség, ám tegyük meg, de amikor ezt megtettük, akkor gondoljunk^ arra is, hogy ezen a téren bizonyos arányosításra van szükség. Hiszen, ha a legkisebb nyugdíjakból veszünk el, ez óriási rossz hatást fog kiváltani, (Farkasfalvi Farkas Géza: Nem szabad elvenni!) míg ha esetleg â magasabb nyugdíjakat arányosítjuk és bizonyos középutat követünk ebben a kérdésben, (Ügy van! jobb felől.) úgy talán kényszerszülte állapot miatt lecsökkentendő alacsonyabb tisztviselői fizetések és nyugdíjak a mai nívón megmenthetők volnának. (Farkasfalvi Farkas Géza: Meg is kell menteni azokat!) Hiszen Németországban legutóbb intézkedés történt, hogy havi ezer márkánál senki több nyugdíjat nem kaphat. (Farkasfalvi ülése 1931 december 9-én

3 szerdán. Farkas Géza: Az is sok!) Ha pedig a magyar nyugdíjasok körében széjjelnézünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy vannak olyan nyugdíjasaink, különösen a főváros nyugdíjasai között, (Schmidt Miklós: Három-négy állásban!) akik évi harmincháromezer pengő nyugdíjjal mentek a jól megérdemelt nyugalomba. Tisztelettel kérdem, vájjon hol van az az ország, ahol ennyi nyugdíjat élvezhet egyetlen egy ember, aki nem is vezető pozícióban volt, csak egy másodrendű helyet töltött be a főváros egyik üzeménél? (Sándor Pál: Igaz!) Ha tehát hozzányúlunk a kisemberek nyugdíjához, előbb arányosítsunk és állapítsunk meg egy bizonyos határt, mint Németországban és a külföldön másutt is tették és azon felül ne engedjünk senki részére több nyugdíjat biztosítani. De ugyanakkor, amikor ezek a kérdések napirendre kerülnek, a közvéleményt még mindig izgatják és nem egészen jogtalanul azok a kérdések, amelyek olyan színben tüntetik fel az egész magyar közéletben az egész magyar tisztviselőtársadalmat, mintha horribilis tisztviselői fizetések volnának ebben az országban. En ezt általában és nagyjában nem oszthatom, mert hiszen a magyar tisztviselőtársadalomnak talán nincs is olyan mérvű fizetése, hogy kulturális és minden szükségletének eleget volna képes tenni. (Igaz! Ügy van! jobb felől.) Azonban még mindig vannak olyan tisztviselők ebben az országban, akik horribilis jövedelmeket élveznek, amelyek nem méltók ehhez a koldus országhoz és ha talán az államháztartás, vagy a közületek pénztárának nem is volna ebből valami nagyon nagy haszna, mindazonáltal ezeknek megszüntetése morális hatással járna az egész ország lakosságára, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) mert elmenvén a legkisebb faluba, azt halljuk, hogy mindenki ezeket a magas fizetéseket hozza elő. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Én az egységespárt egyik ülésén javaslatot bátorkodtam tenni abban a tekintetben is, hogy hozzunk itt egy egyszakaszos törvényt, amely véget vet a szerződésileg biztosított fizetéseknek. Tudniillik olyan jövedelmek származnak így, amelyek joggal szemetszúrnak. (Ügy van! a középen,) Mert tény, hogy míg általában örömmel tölti el azt a tisztviselőt, ha egy ranggal feljebb mehet, (Felkiáltások jobbfelől: Hosszú évek után!) addig egyes tisztviselők odaállnak a főváros vagy állam elé és azt mondják : köss velem szerződést! Mert hiszen volna még annak értelme, ha valami nagy külföldi szakértőt hoznának ide, teszem a Schweizerische Bundesbahnen vezérigazgatóját, hogy hozza helyre az államvasút ügyeit, mondom, volna még értelme annak, ha ennek tevékenységét megfizetjük, de amikor egy «pickauf» tisztviselővel szerző; dést kot akár a főváros, akár az állani és neki százezres fizetéseket biztosít, azt hiszem, ez helytelen és ezeket az állapotokat meg kell szüntetni. És általában óriási visszatetszést szül az is, hogy a tisztviselők egyes rétegei sokkal több fizetést élveznek, mint más hasonló fizetési osztályban lévők. (Ügy van! Ügy van!) Miért ne arányosítsunk itt, miért ne mondjuk ki, hogy csak egyetlenegy státus, a fizetési osztályoknak egyetlen rendszere legyen ebben az országban, amelybe a városi tisztviselők is beletartoznak? (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Hi szén vannak vidéki városok, amelyeknek polgármestere több fizetést élvez, mint a főispán, az alispán és az ott székelő dandárparancsnok együttvéve. (Felkiáltások jobbfelől: Abszur-