Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-33

Az országgyűlés képviselőházának SS hogy a tervezett karácsonyi szünet helyett ennek a jelentésnek letárgyalása után a Ház osztályokra oszoljon és elejétől végig átvizsgálná az ország mai helyzetét, {Helyeslés. — Hegymegi Kiss Pál: Nem a 33-as bizottsági) megállapítaná, hogy mennyi van még a nemzeti vagyonból, amelyből, amint elmondottam, tíz esztendő alatt rengeteg sokat eltékozoltunk à rendes költségvetési bevételeken felül; (Propper Sándor: eltékozoltak!) szóvai csinálnánk egy óriási országos leitárt, hogy mennyi a vagyonunk, (Friedrich István: Ea nagytakarítást!) mik a jövedelmünk, mik a külső terheink és azoknak milyen mértékben tudunk megfelelni. Természetes, hogy ezzel karöltve meg kellene csinálni azt a nagytakarítást is, (Elénk helyeslés és taps a balolodalon.) amelyet a túloldalról sokan szintén méltóztattak kívánatosnak találni. (Friedrich István: Fogjunk össze!) • Ezzel kapcsolatban egy füst alatt egyidőben az egyik osztály gyönyörűen előkészíthetné azt a választójogi reformot, (Propper Sándor: Amely nélkül nincs kibontakozás!) amelynek megvalósításával legfontosabb és mindannyiunk által féltett és szentnek tartott nemzeti érdekek kockázata nélkül, a lebilincselt óriásnak, a magyar nemzetnek vissza lehet adni az akaratszabadságát, mert ez az egyetlen út, hogy ez a lebilincselt óriás rab-i láncait levetve, a termelő munkához újra hozzálásson és igenis megmentse a mi csonka Magyarországunkat a magyarok számára. (Elénk helyeslés és taps balfelöl.) A jelentést nem fogadom el. (Elénk helyeslés és taps a baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Brandt Vilmos jegyző: Marschall Ferenc! Marschall Ferenc: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Az előttem szólott t. képviselő úrnak nyugodt beszéde után és ennek a meglehetősen hosszúra nyúló vitának a végén is, azt hiszem, még mindig felvethetem azt a kérdést, hogy mi az, amit a ma lelkileg erősen megviselt, idegzetileg keresztrefeszített és gazdasági életében kínosan vergődő ország a törvényhozástól vár. A tél sötét árnyainak elűzését, a magyar családok ezrei nyugalmának biztosítását, a mindennapi emésztő gondok sötét éjszakájában egy akármilyen szerény, de mégis bíztató és melegítő mécses meggyújtását és annak a darabka kenyérnek biztosítását, amelyre a nemzet minden tagja jogot formálhat. T. Ház! Végzetes volna és a közvélemény hangulatának és várakozásának teljes félreismerését jelentené, ha e helyett csupán a zajos jelenetek emléke maradna meg e vitából a publikumban. Egészen bizonyos, hogy^ a múltnak vádolása, de ennek védelme is még a legraffináltabb reinhardti rendezés mellett is jelentőségben és gyakorlati értékben eltörpül a Mának és Holnapnak nagy kérdései mellett. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.} Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy a történelmi, erkölcsi és politikai felelősség kérdését mindennel és mindenkivel szemben, aki az elmúlt évek politikájának tényezője volt, egyszerűen lomtári anyaggá deklaráljuk. Mert vállalja és vállalnia is kell az elmúlt korszak minden egyes faktorának,— ennek a pártnak is — a történelem verdiktjét. Hogy a történelem ítéletmondása milyen lesz, azt nem tudjuk, de hogy nem lesz improvizá; ció, és hogy nem lesz egy a mostanihoz hasonló túlfűtött atmoszférában megszületett kritika, KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. Hl. , ülése 1931 december l^én, péntek&n. 183 azt már ma is tudjuk. Attól sem kell tartani, hogy a dolog elhalványul, avagy pedig elévül, mert a történelem még senkinek sem maradt adósa, sőt sokszor, mint Tisza István fényes esetében is, sokkal hamarább jelentkezik ítéletmondásával, (Östör József: Az igazsággal!) Ezért t. Ház, én ma ezeknek a kérdéseknek feszegetését mellőzöm, mert nem tudok magam előtt ma mást látni, mint a kínlódó, vergődő magyar nép küzködését és keresve-keresvén az ebből a bajból való kivezetés útját, nem tudok magam előtt mást látni, mint azt a sivárságában is történelmi receptet, amelyet a Genfből idehívott tudós orvosprofesszorok prosJsribáltak a szegény beteg: nemzetnek. Ha nézem az előttünk fekvő népszövetségi jelentést, sajnos, csak azt mondhatom rá, hogy ami benne jó, az nem új, és ami benne új, az nem jó (Ügy van! Ügy van!) Kétségtelenül jó benne a diagnózis, de ezt a mi jó háziorvosaink is kitűnően elvégezték már. Azért ugyan nem kellett a Népszövetség klinikusait idehozni. A terápiáról ellenben, melyet nekünk javaslatba hoztak, csak egy véleménye lehet minden magyar embernek: Az, hogy az ajánlott orvosság rosszabb a betegségnél, sok tekintetben egy általános, mindenre és mindenkire illő séma szerint készült, figyelmen kívül hagyja a nemzet organizmusának erőkészletét, nem egy vonatkozásban felületes és mindenképpen egy végtelenül rideg, sőt kegyetlen mentalitásnak produktuma, amelynek bizonysága az a követelmény és itt idézek, hogy «Magyarországnak mindent el kell követnie, hogy külföldi adósságainak szolgálatát ellássa». T. Ház! Azt hiszem, senki sem ért félre, mert egy pillanatig sem teszem vitássá a hitelezőnek azt a legszentebb jogát, hogy pénzéhez akar jutni. A kérdés csak az és ebben van nagy felfogásbeli különbség köztünk és a népszövetségi expertek között: hogyan? Fizetni úgy és olyan beosztással, hogy a termelés folytonosságát itt biztosítsuk, a fogyasztó vásárióképességét fenntartsuk, a mi érdekünk, de érdeke összes hitelezőinknek is, ha pénzükhöz akarnak jutni. Avagy pedig fizetni évi 300 millió pengőt kamat- és tőketörlesztés címén és ahogy a római költő mondja, et si fractus illabatur orbis, a termelés és a fogyasztás tönkretételével az ország végromlásán keresztül, amikor a végén oni már nem leszünk itt, csak a szent dogma lesz itt, amely aztán a hitelezői múzeumba kerülhet. En sajnálom, hogy a magyar kormány végleges álláspontját ebben a kérdésben még ma sem ismerjük. Éppen azért már most kijelentem, hogy a beterjesztett jelentést csak abban a részében fogadom el, amely részben a múlt regisztrálását, részben pedig a diagnózist tartalmazza. Ügy a hitelezői kérdésben, mint pedig a mezőgazdaság megsegítésének kérdésében a véleménynyilvánítás szabadságát fenntartom magamnak arra az időre, amikor a kormányelnök úr, illetőleg a kormány elgondolását módomban lesz megismerni. (Helyeslés a baloldalon.) A moratóriumot, amely sok fülnek igen kellemesen hangzik, én nem tartom megfelelő eszköznek. (Gaal Gaston: Infláció vagy moratórium, más nincs.) A moratorium egy átmeneti purgatórium, amely időbelileg^ enyhíti talán gazdasági bajainkat és szenvedéseinket, de ezek a gazdasági bajok és szenvedések néhány év múlva még nagyobb súllyal fognak a nyakunkba dőlni. Az egyoldalú hitelezői kapituláció sem képzelhető el. Egy becsületes kompromisszumra gondolok, amelynek részben a mai gazdasági helyzetnek megfelelő kamatengÄd27