Képviselőházi napló, 1931. II. kötet • 1931. november 04. - 1933. november 25.

Ülésnapok - 1931-23

272 Az országgyűlés képviselőházának 23. ülése 1931 november 18-án, szerdán. is van. amelynek most érvényesülnie kell és érvényesül is annyiban, hogy — amint látjuk, —

r a külföldi börzéken le is szállt a vonatkozó kötvényeknek értéke, tehát aki most értékesíti azt, a teljes tőkéjét nem kapja vissza. Szóval tárgyalni kell, szóval meg kell egyeznünk hitelezőinkkel arra nézve, hogy lejussunk egy olyan összegre, amelyet a magyar közgazdaság megfizethet, szemben azzal a 300 millióval, amely ezidőszerint áll fenn és amelyet nem tudunk megfizetni. Az az öszszeg pedig, amelyet megfizethetünk, nézetem szerint nem lehet több. mint évi 100—120 millió. Nagyon figyelmeztetem a kormányzatot és általában a magyar parlamentet is arra, hogy a felvetett kérdéseknek intézésénél ne méltóztassék olyan politikát követni, amely látszateredmények biztosítása érdekében többet mutat, mint amennyit teljesíteni tényleg képesek vagyunk. Nagyon figyelmeztetek először is arra, hogy ne méltóztassék megengedni, hogy az állami budget egyensúlyának a helyreállításánál a kiadásokat áttoljuk a többi közületekre, a községekre, (Ügy van! Ügy van!) amint erre vonatkozólag például kissé aggályosnak nézett ki a legutóbbi javaslat a kórházi költségekről. A belügyminiszter úrnak mindenesetre nagyon vigyáznia kell majd arra, hogy ne álljon elő a költségeknek emelkedése a községeknél és a városoknál a szóbanforgó rendezésből folyólag. Ami pedig a devizagazdálkodást illeti, ott nézetem szerint nem szabad hozzájárulnunk ahhoz, hogy dohányjövedék, vagy általában más vagyontárgyak abból a. célból idegeníttessenek el, hogy ezeknek hozamából azokat a terheket és azokat a kamatokat fizessük, amelyeket ezidőszerint volnánk kötelesek fizetni. Az ilyen eladásoknak a bevétele csak arra szolgálhat, hogy rendbehozzuk közgazdaságunkat és arra szolgálhat, hogy tőkekötelezettségeinktől, illetve azok egy részétől szabaduljunk meg. Ahhoz, hogy a hitelezőinkkel tárgyalásokat kezdjünk, nézetem szerint, elengedhetetlen, hogy először is rend teremtessék a devizagazdálkodás terén. Hangsúlyozom, hogy nem a devizarendelkezések szigorítására, hanem a devizagazdálkodásban való rend megteremtésére van szükség. Ezidőszerint ugyanis nem vagyunk tájékoztatva arra nézve, hogy melyek azok a szükségletek, amelyekkel a központhoz fordultak és nem tudjuk, hogy melyek azok a szükségletek, amelyek a jövőben fognak felmerülni, hogy a termelés folytonossága és állandósága biztosítva legyen. Nem vagyunk tájékoztatva, legalább mi parlament egyáltalában nem, hogy hogyan alakul az a 350 millió pengő valutakövetelés, amelyet a magyar közgazdaság mint a külfölddel szemben fennállót bejelentett és — ami nagyobb baj — nem tudja ezt a hitelező sem. Holott tényleg az a helyzet, hogy ez a 350 millió pengő nem egyszerre mobilizálható és különösen nem használható fel kamatok fizetésére, mert hiszen ez tőkeösszeg és ha ezt kamatok fizetésére költjük el, akkor ez. azt jelenti, hogy emelkedik a külfölddel szemben való eladósodásunk rövidlejáratú kölcsönökben, mert hiszen az, amit a Népszövetség kimutat és máris túlmagasnak mond, nettó összeg, amelyből a külföldön levő követeléseink összege le lett számítva. Azt hiszem, hogy kár nekünk azt a 00 milliót, — mert ennyiről van circa szó — amelybe most, az év végéig a kamatszolgálatok fenntartása kerül, elkölteni a nélkül, hogy ez alatt az idő alatt már megkezdettük volna a külföldi hitelezőkkel való tárgyalást, hiszen már ma is nyilvánvaló és mindenki belátná, hogy akkor, amikor az évi exportunk 500—600 millió, — márpedig többre nem számíthatunk — ebből nem lehet a kamatfizetésre szükséges 300 millió pluszt produkálni. Éppen úgy, mint a devizagazdálkodásban, szükségünk lenne az egész közgazdasági élet működését illetőleg bizonyos programmra, bizonyos rendszerességre, amelyet eddig nélkülözni vagyunk kénytelenek. Nagyon sajnálom, hogy a mélyen t. miniszterelnök úr arra az álláspontra helyezkedett, hogy közgazdasági programmot nem lehet adni. Ezt csak akkor értem meg, ha valaki azt tartja, hogy fináncprogramm az. amikor az állam kér pénzt az egyesektől és gazdasági programra az, amikor az állam ad pénzt az egyeseknek. — különböző tarifakedvezmények és szubvenciók alakjában. Ilyen bőkezűségekről ma persze nem lehet szó. Arról azonban lehet és van szó, amit én közgazdasági Programm alatt értek, hogy tudniillik a kormányzat megállapítsa és előre rn'egmondja azt, hogy mi lesz az ő viselkedése a magángazdasággal és a termeléssel szemben. Az embernek végtére is orientálnia kell magát és kell hogy meglegyen a kalkulációk lehetősége. Hogy közelebbről precizírozzam a dolgot: amit én nélkülözök, az elsősorban egy devizatermelési programm. Nekünk mégis nagyban és egészben tudnunk kell, hogy milyen exportokra számíthatunk, milyen devizákat fog nekünk produkálni a közeljövőben egyrészt a mezőgazdaság, másrészt az ipari termelés. Másodszor programmot szeretnék a nyersanyagbeszerzést illetőleg^ is. Ügy látom, hogy még mindig nincs tisztázva ebben a tekintetben az a kérdés sem, vájjon a kormány ad-e kölcsöngaranciát az ilyenféle behozataloknál, vagy sem. Részemről az ebben az importkérdésben való eljárást összekapcsolnám egy belső kölcsönnel úgy, hogy azokkal, akik nyersanyagra szorulnak, az állampénztárba fizettetném be a vásárlásra szükséges összegeket és az állam részéről vállalnám azután a külfölddel szemben a nyersanyagért való fizetési kötelezettséget, mert hiszen tényleg ma más, mint az állam, a külfölddel szemben valutára szóló kötelezettséget alig vállalhat. Ennek megvolna az a nagy előnye, hogy abból az összegből, amely így belső kölcsön útján befolyik, rendezni lehetne egyrészét azoknak az állami függőadósságoknak, amelyeknek fennállása ma nagyon akadályozza gazdasági életünk rendes menetét. Mindenesetre kívánatosnak tartom továbbá, hogy bizonyos programmot vagy tájekotatást kapjon a gazdasági élet, különösen a kereskedelem arra nézve is, hogy mi lesz a készáruimportok tekintetében. Mert ha ebben sem látunk semmi elgondolást, könnyen beállhat majd az az eset, hogy az árak egyszerre emelkedni kezdenek ebben vagy abban az irányban és akkor majd arról fogunk panaszkodni, hogy a kereskedő vagy hogy a publikum elveszítette fejét. Ahhoz, hogy a nagyközönség ne veszítse el a fejét, elsősorban a politikusok fejének kell a helyén lennie. (Ügy van!) Ezalatt pedig azt értem, hogy legyen határozott irány a kormányzásban és bontakozzanak ki tisztán r és nyiltan azok az erők, amelyekre ez az irány megnyugvással és célszerűséggel támaszkodna-