Képviselőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1931. augusztus 28.

Ülésnapok - 1931-9

178 Az országgyűlés képviselőházának 9 az áruk piacradobásával az áruk közvetítésének leegyszerűsítésére és olcsóbbátételére, de miután aem állt ezzel a hallaÜan nagy árutömeggel arányban az emberek fogyasztóképessége, vásárlóereje, ennélfogva részletre kezdték az árukat elárusítani és bizony, ha úgy Amerikában, mint utóbb már Angliában is, elment valaki egy bányásznak vagy egy egyszerű kistisztviselőnek a lakására, valóságos csodákat látott ott ; a legmodernebb szerkezetű rádiótól és grammofóntól kezdve egészen a mosógépig minden található volt ott, sőt igen sok embernek a konjukturális időben még autóra és motorbiciklire is tellett, mert mindezt részletre vásárolta. T. Ház! A racionális termelés csak úgy volt lehetséges, hogy a munkabéreket, az egy tárgy előállítására eső munkabéreket a lehető legkisebb minimumra szorították le s ezzel az ipari munkások millióit tették úgyszólván fogyasztóképi eIenné és sok milliót munkanélkülivé. De ez áthatott a mezőgazgaságra is, mert hiszen az a termelési módszer, amelyet Amerikában, Argentínában, Kanadában, majd utóbb most Oroszországban alkalmaznak az úgynevezett búzagyárak, — ahogyan elnevezik az Ő sajátos terminológiájukkal — az is azt eredményezte, hogy a tengerentúli búza elárasztotta az európai piacokat, ezáltal különösen délkeleti, északkeleti Európában a földmívelő lakosságot úgyszólván teljesen tönkretették, elszegényítettek, vásárlóképtelenné tették, úgy hogy ennek következtében kétségtelenül elő kellett állania annak a szörnyű gazdasági krízisnek, amely a kapitalizmus belső ellenmondásából származott. A háború előtt, de még a háború után is hosszú ideig a kapitalizmus hallani sem akart a beavatkozásról. Irtózott minden állami beavatkozástól, azon az állásponton volt, hogy az állam legyen az éjjeli őr, aki fenntartja a rendet és vigyáz arra, hogy a közbiztonság meg ne zavartassák; egyébként a gazdasági életbe az állam ne avatkozzék bele. Nem hozhatott egy törvényhozás sem, nemcsak a magyar, de akármely más törvényhozás sem olyan törvényt, amely a legcsekélyebb mértékben is alkalmasnak látszott arra, hogy a gazdasági életbe beavatkozzanak, hogy a különböző gyáripari és financkapitalisztikus érdekeltségek fel ne hördültek volna, és ne tiltakoztak volna az államnak a gazdasági élet rendjébe való beavatkozása ellen. Az inflációs idők, de főleg a kapitalizmus válsága következtében a kapitalizmusaak ez a beavatkozástól való irtózása és ellenérzése megszűnt. Ma nemcsak elfogadják az állam beavatkozását, de egyenesen kívánják, s ebben a tekintetben Magyarország — mondhatnám — a lépéscsináló. Jónéhányesztendeje annak.amikor Bacher úr — meghalt, nem akarok rosszat mondani róla, csak tárgyilagosan említem meg — angol kölcsönből megkontreminálta az amerikai búzát. Az eredmény az volt, hogy a kontreminbe belebukott, sok milliót vesztett rajta, a saját vállalatának pénzét vesztette el. Normális körülmények között az állam, mint ilyen, egyáltalán nem törődött azzal, ha egy magánvállalkozó elvesztette a pénzét, elspekulálta a pénzét, — viselje következményeit. De ebben az esetben a magyar állam beavatkozott s a magyar állam odaállt, mint a jótékony nagybácsi, aki kifizeti az unokaöccs adósságát. Bacher úr spekulált angol kölcsönből a saját vállalatának pénzéből s amikor a vállalkozás balul ütött ki, akkor a magyar állam, mint jótékony nagybácsi odament és kifizette az adósságot. Szerveztek egy külön társaságot, a Molinót és sok mindent elmaszkíroztak, a lényeg azonban mégis csak az, hogy a magyar állam, a szegény magyar állam, amelynek akkor kulturális célokra és egyéb igen ülése 1931 július 30-án, csütörtökön. hasznos célokra alig tellett, alig volt pénze, odaállt és sok milliárd papírkoronával megmentette az angol hitelezőket. Amikor mi ezekről a padokról a legélesebben tiltakoztunk az állami beavatkozás ilyen formája ellen, akkor azt mondották nekünk, hogy: nekünk a magyar közhitel szempontjából s a magyar közhitel megóvása érdekében szükségünk van arra, hogy az állam beavatkozzék az ilyen vállalatok dolgába. De, t. Képviselőház, nemcsak a Bacher-, illetőleg a Viktória-konszernnél láttuk ezt a dolgot ; az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár esetében kicsinyben ugyanez ismétlődött. Az a pénzintézet is résztvett a francia frank megkontreminálásában, meglehetősen sok pénzt vesztett rajta s úgy látszott, hogy ez a vállalkozás el fog bukni. Nos, a magyar állam ismét, mint a gavallér nagybácsi, odaállott, szanálta a vállalatot és amikor Budapest székesfőváros, a minden egyes nagyobb városban meglevő községi takarékpénztár mintájára meg akarta csinálni a maga községi takarékpénztárát, akkor a magyar állam nagylelkűen ezt az illatos üzletet átsíbolta a fővárosnak, mondván azt, hogy a székesfőváros megcsinálhatja a fővárosi takarékpénztárt, de csak azzal a feltétellel, ha ezt a beteg vállalatot, amelyet a magyar pénzügyminisztérium szanált, átveszi. A főváros kényszerhelyzetben lévén, mert nem tudta megcsinálni másként a községi takarékpénztárt s minden érdek azt parancsolta, hogy megcsinálja, kénytelen volt èzt a beteg vállalatot átvenni és így létesíteni a községi takarékpénztárt. Mi szociáldemokraták akkor is a legélesebben tiltakoztunk az ilyen eljárás ellen (Farkas István : Le is alkudtuk egyrészét !) és azt mondottuk, hogy ha a kapitalizmus eddig naggyá tudott lenni, hatalmassá tudott lenni, állam feletti hatalommá tudott lenni azzal, hogy nem tűrte az állami beavatkozást, akkor ebben az esetben se kérjen állami beavatkozást. Mert kérdem, t. Képviselőház, mennyivel előbbrevaló a Viktória konszern, a Fővárosi Takarékpénztár és még néhánj másik vállalat, amelyeknek nevei most azonnal nem jutnak az eszembe, amelyeket a magyar állam szanált, mint az az egyszerű, szegény iparos ember, aki meglévő pénzén árut vásárol, iparcikket állít elő és amikor elmegy a piacra, elázik a piac, visszajön, m ég a ken y ér re valót sem kereste meg s nem áll oda a magyar állam, nem szanálja azt az iparost, még adóelengedést sem ad, mert bizony annak akárhonnan, de ki kell izzadnia az adósságát és azonfelül azokat a súlyos adóterheket is, amelyekkel a magyar állam megrója. Az állami beavatkozás jelenségeit azonban nemcsak Magyarországon látjuk. Azt hiszem a t. Ház minden egyes tagját bizonyos mértékben megrendítettejazausztriai Kreditanstalt ügye.Hát, nem közönséges dolog. A fiatalok előtt talán igen, de előttünk öregek előtt, nem közönséges dolog. Méltóztassanak csak elképzelni, hogy Közép-Európában világháború tört ki, a világháború nyomán három nagy világhatalom, a cári Oroszország, a hohenzollerni Németország és a habsburgi monarchia összeomlott, ezt mindenki tudomásul vette. Ha akárhol hatalmas földrengés elpusztított egy országrészt, ezt is természetesnek találták az emberek, de azt mindenki elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Rotschildok intézménye, a Kreditanstalt valaha is bajba kerüljön és a Rotslhildokat is utóiérje a kapitalizmus végzete, a belső ellenmondás ; a túlméretezett ipari vállalkozás, az agyonracionalizált vállalkozás, amely árut állít elő ismeretlen fogyasztók, ismeretlen piacok részére akkor, amikor a munkások millióit munkanélkülivé és fogyasztóképtelenné tette. Utóiérte azonkívül a kapitalizmus másik belső ellenmon-