Képviselőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1931. augusztus 28.
Ülésnapok - 1931-8
104 Az országgyűlés képviselőházának 8. ülése 1931 július 29-én, szerdán. alapvető követelménye, és méltóztassék elhinni, ha ezek az alapvető követelmények egyszer beváltódnak, nem lesz többé az az ellenszenv sem a magyar bankárral és a magyar bankrendszerrel szemben, amely ma elsősorban azért áll fenn, mert a túlzott kamatigények, a rendkívül drága hitel ösztönszerűleg a bankokkal fordítja szembe a hitelkereső közönséget. (Ügy van! Úgy van! balfelöl.) Igen t. Ház ! Kénytelen vagyok néhány nagyon súlyos anomáliára is rámutatni, ahol feltétlenül kormányzati mulasztásokat is kell megállapítanom s ez mindenekelőtt az a körülmény, hogy a mai magyar bankok túlnyomó része aránytalanul, személyenként számítva aránytalanul drágább igazgatóságokkal dolgozik, mint ahogyan dolgoztak békében. ( Ügy van ! Ügy van ! a bal- és a jobboldalon.) Ezt a mai magyarvérszegény bankrendszert személyes kiadások terén és pedig nem az alacsonyabbrendű tisztviselői kategóriákban, (Ügy van ! Ügy van ! a bal- és a jobboldalon.) hanem kizárólag az igazgatói kategóriában olyan óriási tantiémek, napidíjak, fizetések és tiszteletdíjak terhelik^ amelyek még a békebeli Magyarországon is elképzelhetetlenek lettek volna és amelyekkel szemben állástfoglalni kötelessége nemcsak minden képviselőnek, hanem minden, a bankját komolyan és őszintén^ féltő és megóvni akaró bankembernek is. (Kun Béla : Hát a kartellvezérek ! Azok is busás jövedelmeket vágnak zsebre ! — Zaj. — Elnök csenget.) Itt 1926-tól kezdve nagyon kevés bank dolgozott komoly nyereséggel és az inflációs időkből visszamaradt, vagy közvetlenül a szanálás utáni pillanatnyi fellendülés idejében szerzett jövedelmeknek egy igen jelentékeny része mint titkos tartalék könyveltetett el a bankok legnagyobb részénél. Azt kellene hinni és általában a közgazdasági kérdésekkel csak felületesen foglalkozó képviselők, sőt közgazdászok is azt hiszik, hogy ezek az úgynevezett látenciák, amelyek a magyar bankok könyvelésében és könyvelési technikáján keresztül mint állandó és rendszeresen visszatérő jelenségek szerepeltek, erejét képezik a magyar bankéletnek, mert ezek volnának azok a rezervák, amelyekhez nehéz időkben, mint amilyenek pl. a mai nehéz idők, hozzá lehet nyúlni és amelyekből meríteni lehet anélkül, hogy a bank a rendkívüli helyzet által megviseltetnék. Hát, igen t. Ház, ezek a látenciák már régen nincsenek meg, mert — mint valószínűleg méltóztatnak tudni — minden nagyobb bankban 19—21 u/ o-ig megy az az osztalék, az a tantieme, amelyet az igazgatóság a maga körében évenként ki szokott osztani az után a belső mérleg után, amelyet maga az igazgatóság állapít meg. Az elmúlt négyöt esztendőben ezeket a látenciákat már régen kiosztották a bankos az évi 19—21°/o-os igazgatósági tantiémek formájában a saját igazgatóik körében. (Éber Antal: Hol van az a 19—21% ? Nem létezik ! — Fakots József : Földhitelbank !) A látenciák túlnyomó nagy része már kiosztásra került és nincs miből meríteni. De én azt kérdezem : miért kell a magyarországi bankoknak titkos tartalékokkal dolgozniok akkor, amikor Angliában a titkos tartalék egyenesen büntetendő cselekmény ? Nem volna-e a magyar bankéletnek, de tovább megyek, az^ egész magyar részvénypiacnak és tőzsdének is érdeke az, hogy amennyiben vannak még látenciák, — amint azt Éber Antal igen t. képviselőtársam mondja — ezek kerüljenek bele a nyilvános mérlegekbe, emeljék a részvények árfolyamát. Hiszen ezek a látenciák végeredményben minden esetben a részvény árfolyam, a részvényérték rovására történnek és ha kimutattatnak, végeredményben egyrészt az állam számára is megfelelő adóalapot, másrészt a részvényes számára megfelelő értéket jelentenének. És ha az angol közgazdasági élet így gondolkozik, nem tudom belátni, miért ne lehetne nekünk ugyanilyen módon eljárnunk. Végül rámutatok még arra is, — és megint a mostani válság igazolja ezt a régen hangoztatott álláspontomat, — hogy egészségtelen dolog az, amikor iparvállalatokat finanszírozó bankok egyúttal takarékbetéti üzletekkel is foglalkozhatnak. A takarékpénztár- és a banküzlet két szigorúan különválasztandó közgazdasági funkció, mint ahogyan ez a világnak csaknem minden művelt államában külön is van választva. És ha talán a felfelé emelkedő békebeli Magyarországon ebből a helyzetből nem is származtak károk, — mert hiszen egy állandóan emelkedő konjunktúra közepette hibákat is lehet büntetlenül elkövetni, — a háború óta bekövetkezett helyzet és főleg az a szituáció, amelyben most vagyunk, megmutatja azt, hogy ipari gründolásokkal foglalkozó és üzleti kockázatot vállaló finanszírozó bankoknak nem szabad takarékbetéteket a gondjaira bízni. (Ügy van! balfelől.) A takarékpénztári üzlet egy szolid, konzervatív, úgyszólván rizikómentes üzlet kell, hogy legyen és meg vagyok győződve róla, hogy azt a súlyos megrázkódtatást, amelyet a magyar betevők lelkében ezek a most bekövetkezett rendkívüli események múlhatatlanul előidéztek, legkönnyeoben azzal lehetne eloszlatni, •ha a banküzlet és a takarékpénztári üzlet törvényes különválasztásával a betevők garanciát kapnának arra, hogy a jövőben a betétek ipari megakadásokból, ipari immobilizációkból kifolyólag veszélyeztetve többé nem lesznek, (Kun Béla : A pénzvágy, a pénzszomj vitte oda a bankokat!) Ezekben voltam bátor a pénzintézetek immobilizációjára vonatkozó okokra a véleményemet kifejteni és most rátérek röviden a Magyar Nemzeti Bank helyzetére. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Igen t. Ház! Mindenekelőtt arra kell rámutatnom, hogy a kölcsöngazdálkodás minden körülmények között veszélyes, különösen veszélyes az a kölcsöngazdálkodás, amelyet az elmúlt évben az államban tapasztaltunk, azért, mert részben rövidlejáratú hitelekkel és igen gyakran improduktív célokra elköltött kölcsönökkel állottunk szemben, amely improduktív célokra elköltött kölcsönök után csak a kamatteher maradt vissza anélkül, hogy több értéktöbblet-termelő hatás ebben az országban jelentkezett volna. Sőt nagyon sok esetben ezek az invesztíciók, — itt csak a Speyer-kölcsÖnre utalok, amelyet, sajnos, városaink túlnyomó nagyrésze könnyelmű módon költött el (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) anélkül, hogy a jövendő kamatterhek fedezésére nézve bármiféle több értéket produkált volna, — ezek a kultúr-paloták és zenepaloták, amelyeknek nemcsak kamatterhe, de fenntartási költsége és mindaz a luxus és fényűzés, amely egy városra ebből a tényből még adódik, ezek a Speyer-kölcsönök és egyéb ilyen kölcsönök, amelyek improdutív, felesleges, sőt néha még káros módon is költettek el, a kölcsönökkel való veszélyes gazdálkodásnak azt a példáját képezik, amelyet a kormánynak múlhatatlanul meg kellett volDa, a jövőben pedig minden körülmények között meg kell akadályoznia. Itt rámutatok azután még arra is, hogy bizonyos mértékig a Magyar Nemzeti Banknak helyzetét is, amely a legkiválóbb intézmények egyike, amelyek valaha pénzkibocsátásával foglalkoztak, (Ügy van ! Ügy van !) súlyosbítja és nehézzé teszi a mai kormánynak az az általában bevezetett úgyszólván közgazdasági rendszere, amely a deficites termelési ágaknak organikus megsegítése, átszervezése vagy jövedelmezővé tétele
